450 napja nem fogyasztok alkoholt. Jó ideje nem nézek rá a számlálóra minden nap. Mostanra beépült az új szokás, és már nem vágyakozom a régi bódulat után. Már nem foglalkoztat minden nap, hogy ezen az úton járok. Megy rutinból.
Mondom, milyen tapasztalatokra tettem szert ezidő alatt. Hátha segít másnak is.
(Az italtól való búcsúmról ITT írtam, a stressz vedelésről pedig ITT.)
Mi számít eredménynek?
Kétszázvalahány napja voltam tiszta, amikor elmentem a felépülés témájáról beszélgetni Beszterczey Judit podcastjába. A YouTube-on megjelent videó alatt volt, aki azt kommentelte: mit jövök itt a kétszáz+ napommal, az semmi. Különben is: ha még így számolom, biztos vissza fogok esni.
Az élet sava: Borcsa című főzős műsorom során volt alkalmam alaposan megtanulni a kommentek helyén való kezelését (azért a kedvencemet hadd osszam meg mindenki szórakoztatására, a velős vélemény így hangzott: „Mell.”) Amiért erre most – szokásomtól eltérően – kitérek: szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, mennyire káros ez a hozzáállás.
Aki úgy dönt, leszokik valamiről (legyen az pia, cigi, drog vagy bármi más), az rettentő kemény fába fágja a fejszéjét, és minden támogatásra szüksége van.
Legfőképp arra: hisznek benne. Nagyon haza lehet vágni bárkinek a fejlődését egy lekicsinylő mondattal („Úgysem fog sikerülni.” „Hahaha, épp te? El se tudlak képzelni pia nélkül!” „És meddig akarod folytatni ezt a hülyeséget? Tényleg elhiszed, hogy sosem fogsz inni?” „Még csak két/három/négy hónapja? Ugyan, az semmi!”).
Olyan ez egy kicsit, mint maratont futni. Nem csak fizikailag, mentálisan is megterhelő. Kurvára hinni kell magadban, meg hogy van annak értelme, amit csinálsz. Na, most képzeld csak el, hogy odaáll valaki eléd a huszonkettedik kilométernél azzal, hogy „mit vagy kifingva, hát hol van még a vége?” Vagy, hogy: „ez semmi, unokatesóm szomszédjának az ismerőse naponta nyom le ironmaneket”.
Arról nem is beszélve: a felépülésnek az eleje a legnehezebb. Hiszen egy jól bevésődött rutint kell az embernek felülírnia.
A régi, jól bevált gyakorlatok helyett kell újakat kitalálnia. És azokhoz foggal-körömmel ragaszkodni akkor is, amikor seggbe rúg az élet, majd feltörli veled a padlót háromszor.
Az ember alapvetően nagyon tanulékony, hamar beépülnek szokások – főleg ha azok azonnali jutalommal járnak. A piálás épp ilyen. Ha stresszelsz, ha szorongsz: iszol, és bumm! Meg is oldódott minden gondod, ugye. Gyors, egyszerű, kellemes bódulattal és fájdalomtompítással járó, a nap 24 órájában elérhető megoldás, ami ráadásul össznépileg és kormányzati szinten is támogatva van (ugye, a jó kis kocsmaprogram?).
Ehelyett más megoldásokat kell kiókumlálni, és hát azok azért messze több energiabefektetést igényelnek, mint lehúzni egy felest.
Szóval a kérdésre válaszolva: MINDEN lépés eredmény. A Csomolungmára való felmászásnak ugyanúgy része az első lépés, amit az otthonodból megteszel, mint az utolsó, amivel felkaptatsz a csúcsra. És mindegyik egyformán értékes. Talán az első párezer a nehezebb lelkileg, hiszen pontosan tisztában vagy vele, mennyi van még előtted. És igen, tudom: nem a cél, hanem az út a fontos. Valóban: azzal, hogy elindulsz a felépülés rögös útján, lesznek olyan állomások, amikor nagyon büszke leszel magadra, joggal. Amikor felismered, milyen sokat tettél önmagadért, és amikor rájössz, milyen erős is vagy valójában.
„It takes one to see one”
– ez volt az egyik lefontosabb mondat számomra a Jackie nővér című sorozatból, ami 2009-15 között ment, és egy drogfüggő kórházi nővérkéről szólt. A hasonló hamar felismeri a hasonlót.
Korábban is láttam nyilván azokat, akik hasonló helyzetben voltak, mint én, de akkor cseppet sem keltett bennem megütközést a viselkedésük, a megjegyzéseik. Persze, hiszen egy voltam közülük, a más intenzív (bohém!) alkoholfogyasztása megerősítette bennem a meggyőződést: ez így teljesen oké. Hát hiszen a barátnőim, a haverjaim, az X színész és az Y zenész is vedel, mint a kefekötő! Aki iszik, az a jófej! Aki nem iszik, az mint uncsipuncsi!
Most utólag visszagondolva már a hideg ráz egy-két (há’, sok) megnyilvánulásomtól, amik mind egy célt szolgáltak: normalizálni az alkoholfogyasztásomat. Pezsgős bruncolni minden vasárnap: gyönyörűség!
Nagyon durva, mekkorát fordult e tekintetben velem a világ. Hogy gyakran látom, felismerem azokat, akik hozzám hasonlóan alkoholproblémával küzdenek.
Az infuenszer anyuka, aki büszkén kitesz egy piás képet azzal a szöveggel, hogy a húszas éveiben ruhára, a harmincasokban sminkre, a negyvenesekben viszont alkoholra költ a legtöbbet, hahaha.
A zenész srác, aki délután megérkezik a kocsmába, ahol játszani fog, és a lapos pillantásából egyből leveszem: miközben a gyakorlati teendőket beszéli meg, egyre a tulaj mögötti italos pultot lesi. Tudom: alig képes a beszélgetésre koncentrálni, inni akar. De nagyon.
A színész, aki az önálló estje során háromszor is elmesél olyan sztorit, amiben a piálásnak, mint stresszoldónak komoly szerepe van. A jól sikerült előadás végén a rendezőtől egy üveg italt kap.
Korábban ezeket a dolgokat – és még mennyi ilyen esetet tudnék felsorolni csak a közelmúltból – teljesen normálisnak tartottam volna. Nem csak normálisnak, de zöld jelzésnek is: nyugodtan vedelhetek tovább, ahogy eddig. Hisz mindenki ezt csinálja! (Aki meg nem, attól szándékosan fordítottam el a figyelmemet.) Mostanra lehullt a hályog.
Nagyon bízom benne, hogy lesz ezen a téren össztársadalmi elmozdulás is. Hogy például ugyanolyan visszatetszőek lesznek az erős szeszkózásra bíztató reklámok, mint a régi dohányosak, amik orvosokkal győzködték az embereket: teljesen okés cigarettával szétbaszkodni a tüdőt.
Visszakaptam az agyamat
Az egyik nagy előnye annak, hogy abbahagytam az ivást: visszakaptam az agyam patika állapotát. Messze-messze hatékonyabban tudok működni. Sokkal jobban tudom építgetni azokat a dolgokat, amik engem szolgálnak. Lendületesen tudom végezni azokat a feladatokat, amikben örömömet lelem. Ha el is felejtek ezt-azt, tudhatom: nem azért, mert az ital egy adott ponton kitörölte.
Nemrégiben egy olyan szórakozóhely előtt mentem el, ahova anno sokat jártam. Az egyik legdurvább berúgásom is ide kapcsolódik: egy ismerős hozott az apja eperpálinkájából, és valamiért jó ötletnek tűnt abból is leküldeni párral a fröccsök tetejébe.
Nem. Volt. Jó. Ötlet.
Ahogy ez a fejembe idéződött, vele együtt jött izommemóriából a macskajaj gyomorforgató, fejhasogató érzése is. Te jó ég! Milyen tengersok időt elpazaroltam azzal, hogy kómásan heverésztem, vagy próbáltam túlélni egy-egy görbe estét másnap!
48 éves vagyok, egyre jobban foglalkoztat az, hogy még mennyi időm van hátra. Írni, élni, gondolkodni, beszélgetni, inspirálódni, utazni.
Ó, ha most visszakaphatnám azt a temérdek napot, amit haszontalanul elpazaroltam!
Visszakaptam az önbecsülésemet
Ha intenzíven és rendszeresen iszol, az azt is jelenti, hogy mindennap belehazudsz a saját képedbe. Elhiteted magaddal (vagy legalábbis megpróbálod), hogy minden, amit csinálsz, tök OKÉ.
Oké azért hagyni a borosüveg alján egy fél decit, hogy elmondhasd: nem egyedül ittad meg az egészet. Jutalmad: másnap meginni ezt, meg még egy kicsit egy másik üvegből, amit azért versz be a buli, vendégség, vacsora előtt, hogy ne mások szeme láttára igyál annyit.
Oké csak olyanokkal körbevenni magad, akik hozzád hasonló mértékben isznak.
Oké hétvégén számolatlanul inni a mindenféléket, mert… hétvége van! (Helló, csütörtök, te kishévége! Szevasz, hétfő, te weekend after!)
Oké hazamenni egy szarul sikerült randiról (ahol – mivel szar volt – alapból többet ittál), majd otthon fájdalomcsillapítás jelszóval whisky-t inni, miközben Patty Smitht bömböltetsz, bömbölve.
Oké szinte minden reggelt kissé kábán, enyhe másnapossági tünetekkel indítani. Persze, hogy oké, hiszen délre már kutya bajod, délután négykor pedig már tervezheted, mit iszol meg este. Hisz mégsem lehet azt a sajttálat egy pohár vízzel lekísérni, ki hallott már olyat?!
Persze, nem vagy hülye, belül, mélyen te is tudod: mindez baromira nem oké.
Úgyhogy hazudsz magadnak. Ezzel pedig szépen lassan aláásod az önbecsülésedet.
Amivel jön az önutálat. És a mások negatív véleményének internalizálása is. Belül, mélyen érzed: igazuk van a fanyalgóknak, tényleg szar vagy.
Ezt a terhet letenni: egszen fantasztikus érzés. Visszakapni magamat. Büszkén. Meg a nagy pofámat, amit már egyre kevésbé mertem kinyitni anno.
...
Mindenkinek más az útja, más a megküzdési, felépülési stratégiája. Én szerencsés vagyok: nem volt szükségem külső segítségre, magamtól le tudtam tenni az italt. Tulajdonképpen ugyanazt kellett tennem, mint amikor leszoktam a dohányzásról húsz év után: újra kellett definiálnom magam. Ki kellett mondani: én nem iszom. És aztán minden nap ehhez tartani magam, akkor is, amikor könnyebb lett volna más utat választani. De ez az én megoldásom. Semmi szégyen nincs abban, ha külső segítséget kérsz. Sőt, abban van a legtöbb bátorság. Mert ez a legnehezebb: elismerni, és kimondani hangosan: bajban vagyok, léci, segíts!
Ezzel együtt: a pia mocskos kis szerető, elhiteti, hogy nélküle senki nem vagy, és hogy sohasem fogsz tudni tőle teljesen megszabadulni.
Ne higgy neki.
Sokkal, de sokkal erősebb vagy, mint gondolnád (vagy mint ahogy a füledbe sutyorogja), és messze könnyebb nélküle minden.
Rúgd ki a picsába. És csapd jól a pofájára az ajtót.
2 hozzászólás
Kedves Borcsa! Én csak közvetve voltam érintett – a férjem masszívan alkoholizált tizenéven keresztül. Aztán úgy hozta az élet, hogy első fiú unokánk születése után meglátogatta őt a kórházban, majd a hazavezető 6 kilométeren minden egyes kocsmába betért. Gondolhatod… De akkor meghozta a döntést és azóta nem ivott alkoholt. Egy kortyot sem. Ennek 15 éve. Szóval hajrá, Borcsa! Te is meg tudod csinálni!
Kedves Borcsa!
Köszönöm, hogy felvállaltad ezt az egészet, mert szerintem nagyon sok embertársadnak segítesz, ahogy nekem is. Valóban nehéz, ahogy írod is, különösen azért, mert össztársadalmilag jóváhagyott és támogatott önsorsrontó szokásról van szó. “Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt”-szlogen helyett ma az “Igyál nyugodtan, addig se látod a problémákat!” lett a jelszó.
A kedvenc mondat pedig, amit én is sokszor megkapok a mai napig is az a “Sokkal jobbfej voltál, amikor ittál!” Ettől azért a falnak lehet rohanni.