A Kalandok az erdő mélyén-t illetően két kritikát olvastam eddig: az egyik, hogy a nagymama karaktere túlságosan szigorú, ilyen a valóságban NINCS, a másik pedig a kecsekbogyós incidens, amire meg megkaptam, hogy vagyok képes ekkora marhaságot kitalálni.
Nos, ki kell mindenkit ábrándítanom, mert ez a két dolog bizony a színtiszta valóság!
Miután a Balatoni nyomozásban szerepet kapott gyerekkori nyaraim kedvelt helyszíne, a Káli-medence, illetve az anyai nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám, átlavíroztam magamat abba a közegbe, ahol a vakációk másik felét töltöttem bokaharapó koromban.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de úgy vettem észre, sok embernek a két nagymamája bizony tűz és víz, amíg az egyik frissen sült kakaós kalács illatot áraszt, és egy fő életcélja van, amióta megszületett a kisunokája: hogy azt kényeztesse, szeretgesse, ahogy csak a csövön kifér, addig a másik sokkal szigorúbb, keményebb, és a szíve is inkább akkora, mint a Grincsnek még azelőtt, hogy belé költözött volna a karácsony áhitata. Ha nálatok nem így van, bizony tedd csak össze hálásan a két kezedet! Az apai nagymamám bizony igen erélyes és kemény nő volt, katonás rendet vitt a komáromi nyaralóban, ahol nála nyaraltunk hosszú heteken át az unokatestvéreimmel. Szigorú szabályok voltak a kötelező keddi levélírástól kezdve az étkezés közben még véletlenül sem beszélünkig. A kitálalt ételt az utolsó morzsáig meg kellett enni, addig nem lehetett felállni az asztaltól, úgyhogy szegény húgom, aki mindig is igen kisétkű volt, rendszeresen gubbasztott a kihűlt és egyre hervasztóbb kinézetű reggelije felett még akkor is, amikor nekünk már az ebédhez kellett teríteni.
Mi négyen, gyerekek nem is nagyon igyekeztünk a felnőttek társaságát keresni, helyette egész nap a kertben lógtunk, bringával bejártunk a környéket, vagy átkerekeztünk a szúnyogoson, hogy lejussunk a Duna-partra.
A Kalandok az erdő mélyén című könyvemnek tehát sok valóságalapja van, bár a nagymamát azért igyekeztem karikatúraszerűbbre formálni, a magam és az olvasó szórakoztatása végett is, és anno én nem főztem mágikus szúnyogűző löttyöt, mint a főszereplőm, Jancsi, (szét is csípkedtek a kis vérszívó dögök), és sajnos egyetlen sármos színész sem látogatott el a környékre, akit ki lehetett volna figyelni, ahogy azt Blanka teszi az észvesztően jóképű Georges Gougére-vel.
Apropó: a két lány, Jancsi és Blanka (merthogy Jancsi neve ne tévesszen meg, ő valójában Janka néven látta meg a napvilágot, de mivel elég vagány, cseppet sem érdeklik a csipkék és fodrok, sokkal jobban szeret bunkert építeni a dzsindzsában, ezért mindenki Jancsinak hívja) valójában a saját személyiségem kettéhasítása. Gyerekkoromban inkább az foglalkoztatott, hogy az unokabátyámmal gyíkot fogjunk, pecázzunk (egy testvériesen kettétépett földigilisztával), egy kiadós eső után csigaversenyt rendezzünk, vagy kilopjuk a nagymama féltve őrzött szekrényéből a Negró cukorkákat. Ám mellette ott volt a rózsaszín korszakom is, amikor lépten-nyomon beleszerettem valakibe… tulajdonképpen azt hiszem, bárkibe, aki csak véletlenül rámpillantott… de hát ennyi átka sajnos van a szárnyaló fantáziának.
Jancsi, Blanka és a piaci kofa unokája, Bence aztán belefutnak egy rejtélybe: a környéken számos féltve őrzött házikedvencnek nyoma veszik, eltűnik többek között Páderpuff kutya, Mici, a kendermagos tyúk, ők pedig felkerekednek, hogy kinyomozzák, kik állhatnak az állatrablások hátterében. A krimiszálat egyébként egy érdekes találkozásom ihlette a Hollán Ernő utcában. Épp fodrászhoz igyekeztem, amikor szembejött velem egy kutyasétáltató hölgy, két pórázzal a kezében: az egyik végén egy aprócska nokedli, a másik végén viszont egy igen megtermett jószág. Rá is csodálkoztam a jelenségre, hiszen ritka az, hogy valaki két ennyire eltérő méretű ebet tart. Mire a hölgy kissé pironkodva elmesélte, mind a két kutya Yorkinak indult, ám - mint utólag kiderült, - az egyiket egy svindler tenyésztőtől vették. Az aprócska kiskutya nőtt, és nőtt, és nőtt, és nőtt… ezzel párhuzamosan pedig a szőre is egyre sötétedett, aranyszínből fekete lett, az apró pudliból pedig egy szemre 15 kilós eb. Végül kénytelen volt belátni: alaposan megvezették vásárláskor (de legalább nem jegesmedvét vett!), de nem bánja, a kutyust igen megszerették.
Végül, ami a kecskeszart illeti: volt, aki szemrehányást tett nekem, amiért Jancsi úgy áll bosszút a nagymamáján (aki mindenféle csúfságokat mond róla, és az anyukájáról), hogy csalafinta módon megeteti kakaóporba forgatott kecsebogyóval… nos, be kell ismernem: ez a történet bizony nem az én fantáziám műve! Az egyik ismerősöm nagymamája volt az a huncut jószág, aki gyerekkorában egészen pontosan ezt művelte a szomszéd kislánnyal. És most mondják még, hogy „bezzeg a mai fiatalok”, meg hogy régebben minden jobb volt!
