Kétszáz napja nem iszom alkoholt, és ez (remélem) így is marad most már életem végéig.
Nem tagadom, baromi nehéz volt meghoznom ezt a döntést, majdnem annyira, mint nekiállni e szöveg megírásának… nagyjából nyár közepe óta tologatom, minden más fontosabbnak és előrevalóbbnak tűnt.
Szar tükörbe nézni, ez van.
És még nehezebb ezzel kiállni mások elé, akár így, ezzel a vallomással, akár úgy, hogy egy rendezvényen, találkozón, társaságban elmondom: nem iszom alkoholt. Mert utána mindig jönnek a kérdések, és én még mindig nem tudtam kidolgozni, melyik a jó válasz: az elhülyéskedős, a homályba burkolózós, az egyszerű, a drámai részleteket felvonultatós (amúgy nem, azt tapasztaltam, hogy túl sok), vagy a megnyugtató happy enddel záródó? Na de erről majd lentebb.
Azért tartottam mégis fontosnak, hogy összeszedjem magam, és mindezeket leírjam, mert tudom, nekem kurvasokat segített volna valami hasonló régebben. Aztán hátha te is hasznosnak találod. Vagy csak szereted a nyomorpornót. Vagy ítélkezni. Vagy más bőrén tapasztalatot szerezni. (De igazából, végül mégiscsak jól esett nekem mindezt szintetizálni.)
Ami azt illeti, évek óta éreztem, hogy a kapcsolatom az alkohollal egyre inkább abúzív. Nem egészséges. Rég nem szolgál. Próbáltam ritkítani a találkozásainkat, de legfeljebb pár hétig sikerült heti kettőre csökkentenem, aztán szépen lassan visszahízott háromra, négyre, mígnem megint ott tartottam, hogy szinte minden este megittam legalább egy pohár bort, de inkább többet. Egyetlen egyszer sikerült letolnom egy száraz januárt, ami miatt egyrészt egy kibaszott hősnek gondoltam magamat, másrészt utána két marékkal szórtam a szemembe a homokot: tessék, nincs itt semmi probléma, harminc nap alkohol nélkül, mi az nekem? Erős jellememet persze mi mással is ünnepelhettem volna meg, mint egy sajttállal és egy üveg vörösborral.
Persze, pontosan látom, hogyan jutottam el idáig.
15 éves koromban kezdtem el alkoholt fogyasztani. A baráti társaságomban mindenki ivott, piáltunk bulikban, hétvégente, találkozókon, parkokban, osztálykirándulásokon, lyukasórákon. Piálni menő volt, rock and roll, összekovácsoló tevékenység, alkalom a totális megőrülésre - természetesen a szó legnemesebb értelmében. Ebben az időszakban egész egyszerűen elképzelhetetlen lett volna nem inni. És ami azt illeti, én szerettem is, nagyon. Imádtam azt a belazulós bizsergést az első pár korty után, amikor végigkúszik a gerincemen a lábujjam végéig az a jóleső pezsgés, amikor zsibongani kezd az agyam.
Kitártam magam a részegségnek, ami felduzzasztotta a magabiztosságomat, amitől még viccesebb lettem (belülről legalábbis annak tűntem), ami feloldotta a gátlásaim és elfeledtetett velem mindent, amire nem akartam gondolni.
Az egyetemista élet is kéz a kézben járt a piálással, minden jó sztori a kocsmában született, vagány dolog volt inni, aki meg nem ivott, azt lúzernek, unalmas penészvirágnak, bevarrtseggű figurának gondoltuk. És ebben nem láttam semmi problémát, már csak azért sem, mert a hazai kultúrának szerves része az alkohol. Iszunk ünneplésképp, szorongás ellen, randikon, vacsorához, szomorúságra, vidámságra, a nap lezárásaként, de még - csak hogy az egykori legkedvesebb műfajomat említsem - reggelihez is. „Ha délelőtt elkezdesz pezsgőzni, de brunchnak nevezed, akkor az már nem is alkoholizmus!” - állhatott volna a díszpárnámra hímezve.
És megszületik: Wine mom
Viszonylag korán (25 évesen) szülő lettem, az éles váltást a bulizós egyetemista létből a játszótér és az anyai lét lelkileg megterhelő, de mégis monoton egyhangúságába, a szülőséggel járó hatalmas felelősséget, azt, hogy ezzel a feladatkörrel javarészt egyedül kellett megküzdenem, nem viseltem zökkenőmentesen. Hamar rájöttem: az egész napos verkli fáradalmait, az érzelmi hullámvasút okozta lelki kimerültséget, az időnként felbugyogó szaranya érzést a leghatékonyabban és leggyorsabban egy-két esti pohár borral lehet orvosolni. Az ember bebódítja és kilazítja magát a gyerekek lefektetése és a saját villanyoltása közötti szűk időintervallumban valamivel, amitől cirka egy órára függelékmentes felnőttnek érezheti magát. Ha pedig nagy ritkán kiszabadultam otthonról, és elmehettem a hasonló helyzetben lévő barátnőimmel találkozni, ott is mindannyian alkohollal szelepeltünk.
Aztán véget ért a házasságom, amit lelkileg nagyon megszenvedtem. Csalódott voltam, kiábrándult, végtelenül dühös, átverve éreztem magam, és rettegtem a jövőtől. Nem elég, hogy egyedülálló anya lettem, de a gyerekeim ráadásul éppen akkor kezdtek kamaszodni is. Azaz nem lehetett tudni, épp a család szétesése viseli őket meg, a hormonok, vagy a kettő keveréke? Voltak nagyon klassz időszakaink együtt, hárman, de volt sok brutális is.
Éveken keresztül léteztem úgy, hogy minden idegsejtem és izomszálam meg volt feszítve, ugrásra kész voltam a nap huszonnégy órájában arra az esetre, ha bármi történik. A jókedélyű felszín alatt temérdek szorongás volt bennem. Hogy a francba fogom én ezt az egész cirkuszt egyedül elmenedzselni? Hogy nem fogom nagyon elbaszni? Mi van, ha beüt a bármilyen krach? Hogy tudok nonstop elég jó anya lenni? És persze a magánéleti kínzó kérdések is ott voltak: ez azt jelenti, hogy egyedül fogok megöregedni? Vagy fogok találni valakit, akiben bízhatok, akire támaszkodhatok, aki társam tud lenni? A korábban oly csodálatosan működő mankóm ezúttal is az alkohol volt, aminek a segítségével ki lehetett csatornázni dühöt, csalódást, keserűséget.
És ami mindig karnyújtásnyira volt, már csak az életmódom miatt is. Hiszen nem csak baráti találkozókra, meg olyan első randikra jártam, amiket egyszerűen képtelen lettem volna abszolválni egy csésze tea mellett, de a munkámnak köszönhetően nagyon sok olyan helyre is hívtak, ahol volt pia: kiállítás- és étteremnyitók, borkóstolók, sajtóutak, új menüsorok bemutatója, amik mind elképzelhetetlenek egy-két-há-négy pohár pezsgő nélkül.
A módszeres alkoholfogyasztás pedig, ha lelkileg instabil talajra hullik, úgy elburjánzik, mint az élősködő gaz, szinte kiírthatatlanul.
Igyekeztem struccpolitikát folytatni, nem észrevenni a láthatósági narancsszín jeleket.
Mint minden abúzív kapcsolatban élő személy, én is sokáig éltem tagadásban. Minden okés! Amellett meg: mindenki iszik! Ez a normális! És annyira vicces és laza vagyok becsípve, nem? DE! Gyere, töltök neked is!
De azért… voltak jelek, amik arra mutattak: az, ahogy én iszom, már egyáltalán nem oké.
Szívesen írnám, hogy megszámlálhatatlanul sok rossz párkapcsolati döntést hoztam a pia miatt, de az azt jelentené, hogy vannak, amikre nem emlékszem, azért nem tudom pontosan számba venni őket. De sajnos emlékszem. Majdnem mindre. Nagyon sokszor nem én döntöttem, hanem a részegségem. Nem azért jöttem össze valakivel, mert a józan eszem azt mondta: ezzel a csávóval az isten lábát fogtad meg. Sokszor nem azért feküdtem le valakivel, mert annak akkor ott lett volna a számomra egészséges pillanata. És nem is úgy, ahogy nekem jó lett volna. De bebaszva dugni egy vadidegennel az buli, nem? (Amúgy nem. Általában nem.)
Gyakran ettem baromságokat. Mármint nem szó szerint szarvasmarhát egy steak formájában. Mert hát legyünk őszinték: a hajnali kettes gyros nem három szóda után szokott lecsúszni. Úgyhogy persze ezzel párhuzamosan elkezdtek rám felkúszni plusz kilók, amiket lehetetlen volt kordában tartani.
Hetente legalább egyszer voltam másnapos, de inkább többször. A reggeleim gyakran voltak nyűgösen kábák. Rengeteg időm ment el feleslegesen, nem hatékonyan, mert csak félárbócon léteztem.
Soha nem tudtam kialudni magamat.
Voltak filmek, amiknek másnap nem emlékeztem a végére, mert jó ötletnek tűnt azzal lazítani, hogy kinyitok egy üveg bort, és megnézek valamit este, a kanapén üldögélve.
Elkezdtem maszatolni magam előtt is, hogy mennyit iszom. Ha kinyitottam este egy üveg bort, hogy megigyak egy pohárral a vacsorához (mert olyan finomat főztem, hogy amellé dukál!), majd töltöttem még egy, és még egy pohárral, mert az első kettő túl gyorsan elfogyott, akkor sokszor csak azért hagytam egy kicsit az üveg alján, hogy ne kelljen szembesülnöm vele: egymagamban becsókoltam az egészet. Közben szégyeltem a körülöttem felgyűlő bizonyítékokat, a kamrában sorakozó üres üvegeket.
Azt képzelem, ennél a pontnál már nagyon furdalja az oldaladat: mit és mennyit ittam? Lássuk csak: ha kinyitottam egy üveg bort, akkor az általában el is fogyott, és heti négyszer biztos, hogy kinyitottam. Ha söröztem, akkor négy korsóval simán legurítottam, és gyakran tűnt jó ötletnek egy rummal vagy egy jó füstös whishey-vel lekísérni. Vagy kettővel! Miért ne, hisz egyszer élünk! Ahogy már említettem, a vasárnapi brunchok az egyik kedvenc hétvégi programom volt, egy üveg pezsgőt gond nélkül megittam („de hiszen annak a fele úgyis buborék” felkiálltással) úgy, hogy közben lazán lefőztem a barátaimnak öt különböző fogást, és az ő poharaik újratöltögetéséről sem feledkeztem meg.
Inni nagyon sokszor volt jó, de egyre gyakrabban már nem annyira.
Közben gyűlögettek a problémák, amiket ivással fedtem el. Ez persze körülbelül annyira volt hasznos, mint ha egy nyílt törésre tennék ragtapaszt. Végül is, ha csillámlós-cicás, akkor szebb lesz tőle, nem? De! Akkor igyunk!
Kár, hogy lelkileg ettől cseppet sem lettem jobban, épp ellenkezőleg… de az összefüggéseket persze nem láttam. Elkezdtek szorongás- és pánikrohamaim lenni, sokszor teljesen váratlanul. Volt, hogy hatszáz ember előtt, színpadon, vakító reflektorok alatt ülve, egy kerekasztal beszélgetésen kezdte el a torkomat fojtogatni a rettegés, miközben üvöltött a fülembe a belső parancs: azonnal pattanj fel, és menekülj innen! Volt, hogy egy kávézóban beszélgetve éreztem azt, hogy képtelen vagyok a már felemelt csészéből kortyolni. Egyszerűen nem megy. Közben levert a hideg verejték, és a nyakamat sem tudtam megmozdítani.
A lábam alól kezdett kicsúszni a talaj, egyre kevésbé éreztem magabiztosnak magamat kiélezett helyzetekben. Képtelen voltam asszertívan fellépni olyan alkalmakkor, amikor fontos lett volna. Konfliktushelyzetekben volt, hogy megszólalni sem tudtam. Aztán persze emiatt dühös lettem magamra, és hogy búfelejtsek, ittam.
Fizikailag is egyre rosszabbul bírtam az ivást. Elmúltam negyven, éreztem, hogy sokkal kevésbé vagyok gyűrhető, mint húsz éve. Ha boroztam, kivörösödött a nyakam, gyakran az arcom is.
Azt gondolná az ember, hogy ennyi intő jelet már képtelenség nem észrevenni.
Persze, észrevettem én is, de aztán igyekeztem másfelé fordítani az arcom. Különben is, kimondani azt, hogy soha többet nem iszom, túlontúl drasztikusnak tűnt, minden szempontból.
Aztán történt valami, ami felrázott.
Nem szeretném mások dolgait kiteregetni, nem lenne tisztességes, így csak annyi, amennyi rám is vonatkozik: rá kellett jönnöm, hogy a közvetlen családomba sokkal erősebben bele van plántálva a mély depresszió és az önpusztítás, mint azt addig gondoltam. A megoldásaik pedig nem kifejezetten egészségesek, ahogy valódi szembenézések sem igazán történtek, generációkon át. Körülnéztem, és egy roncstelepet láttam. Amin én is ott vagyok. Be kellett látnom, hogy az örökölt sérülések hozzám is elérnek. Rá kellett ébrednem, hogy a lelki problémáim egy része milyen mélyen gyökerezik. Ahogy arra is: megoldásként én sem a jó eszközöket használtam. Hasonlóan rossz úton járok, mint előttem jópáran.
Az ő életükért ők a felelősek. Az enyémért viszont én.
Úgyhogy egy drámai hírekkel zsúfolt nap után este még lenyomtam mosolyogva egy vendégséget, elbúcsúztattam a barátaimat, elmosogattam, leültem, természetesen egy pohár borral, és átgondoltam az életemet. És eldöntöttem, hogy én ezt a sok szart igenis jó dologra fogom átfordítani. Ez a pokoli ügy lesz az a startkő, ahonnan én az új életem medencéjébe ugrok egy fejest.
Aztán bementem a fürdőszobába, és belenéztem a tükörbe. Hajnali kettő volt. Előtte alaposan kibőgtem magam, fájt a szívem piszkosul, tele voltam tengernyi keserűséggel. Mardosott a gyerekkorom óta cipelt szeretetlenség, az elhagyatottság érzése. Az arcom persze kipirult a bortól, a sírástól felpüffedt a szemem, szóval nem volt éppen szép, amit láttam. De akkor és ott megfogadtam magamnak: életem legstabilabb(nak hitt), de mindenképpen legintenzívebb, leghűségesebb kapcsolatának ezennel véget vetek. Szakítok az alkohollal.
Persze, ez azért nem annyira könnyű, mint ahogy kimondja az ember.
Mert rögtön utána felmerül a kérdés: oké, és mit mondok másoknak?
Valahol nagyon visszás, hogy a nem ivás sokkal több kérdést vet fel a környezetemben, mint ha iszom. Soha senki nem hívot félre a harminc évnyi tintázás alatt, hogy esetleg kicsit vissza kéne venni. Hogy ez aggasztó. Nem szegezte nekem senki a kérdést: oké-e az, hogy a bulikon én iszom a legtöbbet? Ám ha most bemondom, hogy köszönöm szépen, én csak egy pohár vizet kérek, akkor nagyon sokszor megáll egy másdopercre az idő. És a szemöldökök kíváncsian felszaladnak. És a tekintetekben kiül a kérdés: miért nem? Mi a baj? Nem mindig… de gyakran.
Úgyhogy különböző válaszaim vannak erre, társaságtól függően. (És persze nem mindig találom el, mikor mi passzol.)
„Mert jobban érzem így magam.”
„Már megittam azt az adagot, ami egy életre ki volt nekem utalva.”
„Terhes vagyok.” (Aztán persze elárulom, hogy nem, de utána a megkönnyebbüléstől már nem feszegetik a kérdést tovább.)
„Pánikrohamaim lesznek az alkoholtól.”
Vagy elmondtam a teljes igaszágot és a kiváltó okokat, és utána már nem volt több kérdés.
De ami azt illeti: azt hiszem, sokkal jobban rá voltam korábban arra feszülve, hogy mit szólnak mások, ha elmondom, nem iszom. Gyakran ugyanis észre sem veszik, hogy a poharamban alkoholmentes sör vagy sima szódavíz van citromkarikával. Vagy nem érdekli őket.
Ezzel együtt szerintem igenis bátorság kimondani: „nem iszom alkoholt”. Mert ezzel sok minden mást is kimondasz magadról. És kell ahhoz vér a pucába, hogy felvállald a gyengeségeidet. De abszolút megéri. Mielőtt elmesélem, milyen előnyeit tapasztaltam az alkoholmentes életnek,
mondom, nekem mi segített a fentieken túl átállni a teljes absztinenciára.
Először is épp ez: elhatároztam, hogy kész, vége, ennyi volt. Én azt nem tudtam volna megtenni, hogy csak heti egyszer iszom. Van akinek megy, neki szívből gratulálok. Én nem ilyen vagyok. Tudom, próbáltam. Én vagy nem csinálok valamit egyáltalán, vagy teljes gőzzel nyomatom. Arról nem is beszélve, hogy ha abban állapodok meg magammal, hogy csak szombat esténként iszom, akkor egyrészt egész héten azt az egy nyamvadt szombat estét vártam volna, ami temérdek időt és energiát égetett volna el feleslegesen. Másrészt a piázós napon, ide a rozsdás bökőt, hogy adtam volna neki rendesen. Ami minimum egy totál hazavágott vasárnapban tornyosult volna.
Letöltöttem a telefonomra egy appot, ami számolja a leszokás óta eltelt napokat, és azt is, ez idő alatt mennyi pénzt spóroltam. Van egy csomó ingyenes, ha te is leszoknál valamiről, válaszd ki azt, ami tetszik, aztán hajrá! Engem erősített, hogy láttam gyűlni a napokat, ahogy az is, hogy egyre nagyobb marhaságnak érezném lenullázni mindezt egy vodkanaranccsal.
Bekövettem pár AA influenszert Instán, akiknek szívesen nézegettem eleinte a támogató videóit, ahol nem csak lelkesítették a közönségüket, de a saját botladozásaikról is őszintén beszámoltak. Közülük a kedvencem Andy Ramage exfocista lett, számomra nagyon hasznosak voltak a gondolatai. De van egy csomó, biztos találsz olyat, aki neked a legjobban tetszik. Ne aggódj, az algoritmus hamar ki fogja szagolni, mi iránt érdeklődsz, és úgy el fog látni AA kontenttel, hogy jobban se kell!
A közvetlen baráti társaságomnak, akikkel évtizedek óta mulatok együtt, őszintén elmondtam, mi a helyzet, mi vezetett el a döntésemig. Kivétel nélkül mindenki tök jól fogadta, mérhetetlenül támogató és aranyos volt, és kábé egy vállvonással lerendezték, hogy akkor én ezentúl egy szódával ücsörgök mellettük. Persze, mindig lesznek, akik megkérdőjelezik a döntésem értelmét, de ilyenkor tudom, ez inkább az ő alkoholhoz való viszonyukról szól. És szeretnék azt érezni, hogy az teljesen rendben van.
Írtam egy húsbavágóan őszinte listát arról, miért döntöttem így. Papírra, tollal. Azt a címet adtam neki: Tisztában lenni magammal. Nem kíméltem magam. És igazából durva volt egyben látva szembesülni a problémáimmal. Viszont rohadt sokat segített.
Elkezdtem terápiába járni, ahol a családi rétegeket is szépen lassan felfejtettük. Párhuzamosan a családom történetébe is jobban beleástam magam, és nagyon sok mindent megértettem. És így még fontosabb lett az, hogy magamat megvédjem. És jól szeressem.
Ez lett az egyik legnagyobb előnye az absztinens életnek egyébként: sokkal, de sokkal jobban lettem magammal.
Előtte is kiegyensúlyozottnak tartottam magam (hellyel-közzel), legalábbis a felszínen. De az, hogy az ember a pia miatt is elkezd magának hazudni, hogy a problémáit egy söralátét alá söpri, nem tesz jót az önbecsülésnek, és akkor most nagyon finoman fogalmaztam.
A szorongásaim elképesztően sokat javultak, és nem pánikolok. Ez, őszintén szólva, nagyon meglepett. Hiszen az alkoholt szorongásoldó hatásáról ismerjük, nem? „Izgulsz egy fellépés, randi, megmérettetés előtt? Dobj be gyorsan egy italt, és máris jobb lesz!” Csakhogy a pia aljas kis dög, és amitől rövid távon megszabadít, azt később hét marékkal hányja rád vissza.
Azzal pedig, hogy nem használok mankókat stressz helyzetekben, hanem magam oldom meg szívből, agyból, izomból, pucából, erősítem magam. Minden egyes megmérettetés után elmondom magamnak: ugye, hogy meg tudtad csinálni? Ügyes vagy! Legközelebb is fog menni. És ez szép lassan beépül.
Anélkül, hogy fogyókúráztam volna, fogytam hat kilót. Ez nem sok, tudom (és volt is miből). Viszont ez mind úgy történt, hogy az étkezésemen, láthatóan nem igazán változtattam.Valójában azonban igen: nem zabáltam össze csak azért dolgokat, mert ittam, másnapos voltam, vagy épp iszonyú lelkiismeretfurdalásom volt, mert előtte ittam.
A bőröm szebb lett.
Jobban alszom. És sokkal kipihentebben ébredek. Sokkal, de sokkal produktívabb vagyok.
Emlékszem mindenre, és még éjfél után is teljesen értelmesen tudok bárkivel beszélgetni. Ha pedig csupán pár órát tudok valamiért aludni, akkor sem vagyok olyan, mint a mosott szar.
Jobban tiszetelem a testem, odafigyelek rá, sportolok, és sok zöldséget eszem.
Amitől aggódtam, hogy az életem fádabb, más emberek meg egyenesen dögunalmasok lesznek, az nem történt meg. Igaz, a viszonyaim, illetve az ismerettségi köröm jobban letisztult. Nem mindenkivel tartom a kapcsolatot, akikkel régebben inkább csak együtt ittunk.
Nem lett kevesebb kreatív gondolatom, vagy rosszabb ötletem így, hogy kizárólag józanul agyalok. És azt hiszem, a humoromat sem veszítettem el. Viszont jobban tudom ez utóbbit használni, disztingválok, és nem rongyolok bele valakinek a lelkivilágába egy jónak hitt poénnal azért, mert a gintotó szerint az majd végtelenül szórakoztató lesz.
Hatalmas megkönnyebbülés tudni, hogy amit mondok, csinálok, az mind én vagyok. Lehet szeretni, vagy utálni, az mindegy. De ez a színtiszta énem, amit nem befolyásol semmi. Ez vagyok én. És ezt nagyon klassz tudni, jó magamat újra megismerni.
És a hátrányok, mert azokat sem szeretném eltagadni.
Nagyon szeretem a sajtot, egy gyönyörűen összeállított sajttállal korábban le lehetett volna venni a lábamról. Azonban nekem a Brie, a Mont D’Or vagy a rockfort kéz a kézben jár a borral. Egy pohár vízzel valahogy… nem olyan. Eszem persze így is, de jóval kevesebbet. Osztrigát pedig egyáltalán nem. Pezsgő nélkül?! Ugyan.
Végül még egy dolgot fontosnak tartok elmondani:
a sok aggasztó jel, a családomban történt sztorik ellenére talán mindez, amit most leírtam, nem sikerült volna, ha nem jutok el lelkileg egy érettebb szintre, ha nem élem azt az igen stabil, önazonos életet, amit élek, és amiben jól érzem magam, és ha nincs mellettem egy végtelenül támogató, lelkileg teljesen kiegyensúlyozott férfi, aki kérdés nélkül azonnal mellém állt, ebben is.
17 hozzászólás
Drága Borcsa!
Nagyon nagyon régóta követem a munkásságodat, valahogy mindig olyan “én típus” voltál, és szinte biztos voltam benne, hogy sok mindenben hasonlítunk is. Ezt az írást most annyira magaménak érzem, hogy nehéz nem sírni a gép előtt. Pontosan ugyanezen mentem/megyek keresztül, a család, korán gyerek, szar házasság, csalódások, közben persze mindenki szeret, vicces vagyok, határozott és a többi, kivéve amikor esetleg ítélkeznek egy rossz döntés miatt, amire többnyire nem is emlékszem. Bármeddig tudnám ragozni, nem ez a lényeg. Ugyanezen okok, küzdelem és leejtő miatt nem iszom én sem már 45 napja! Remélem az én számlálóm is ilyen messzire visz, és még tovább. Köszönöm, hogy mindezt megírtad, leginkább azok nevében, akik pontosan tudják/érzik az összes mondatot. Szép munka!
Tisztelendő, amit és ahogy megosztottál. Igazán bátor és valódi, szerintem nagyon sokan a have fun és a megérdemlem állapotban akarnak maradni, amíg ki nem mondják maguknak, hogy igazából nem tesz ez velem jót és nincs is rá igazából szükségem,hogy önmagam jobb / teljesebb verziója legyek általa.
Egy szintén ( több okból) tartózkodó nézőpontja
Gratulálok, nagy teljesítmény és most már értem, amit kb 200 napja nem értettem.
Én 18 éves korom óta nem iszom alkoholt. Kezdetben azért, mert vezetni jobban szerettem, mint inni, aztán néhány év múlva, amikor szerettem volna társasági ivó lenni, rájöttem, hogy nem ízlik. Semelyik. Néha belefutok kérdésekbe, hogy “de szilveszterkor se?” “de koktélt se?” Aztán 20 másodperccel később már nem téma, nem érdekes. Ahogy a vega, vegán, glutén vagy tojásmentes étkezés sem kelt már feltűnést.
Nekem a dohányzás elhagyása volt kihívás. Aztán 5 éve magától értetődő módon hagytam el. Nekem is egy app számolta a napokat. Jó érzés volt figyelni, hogy nő a napok száma. Aztán elfelejtettem ránézni többé. Most 2063. napja fut a számláló. Biztos, hogy lesz olyan olvasód, aki ebből az írásból merít erőt. Mindenkinek örömteli rácsodálkozást az állhatatosságára!
Verjus fröccs!! Zseniális! Szerintem a sajtokat is feldobja!
Hatalmas, hatalmas ölelés. Több is.
Az egyik azért, amit tettél, amibe beleálltál, amit csinálsz minden egyes pillanatban.
A másik azért, amiért leírod, megosztod, kihangosítod.
Jaj mennyi nőt ismerek, akik belevalók, mint te, okosak, mint te, vagányak, mint te – de közben érzem, hogy pont ez a kettősség, a hozott sebek, traumák, családi minták, illetve közben a bevállalósság, a napi harcok, az önazonosság, a minden-igazságtalanságba való beleállás oda viszi őket, hogy azt érzik: kell már az az esti pohár bor, jár, megérdemlik. Nem is a bort, hanem azt, amit okoz bennük.
Én nem tudom ezt. Bennem rettegés van az alkoholtól, okkal. Sosem mertem lerészegedni, az enyhe becsiccsentésig jutottam el, kb kétszer életemben. Évente talán 2-3 alkalommal iszok ujjnyi Baileys-t vagy esetleg egy koktélt.
Oka van, talán kitalálható, hogy mi.
De… olyan erő van bennetek basszus!
Ismerek egy nőt. Ha nem ismerném ilyen rettenetesen közelről, nem hinném el.
73 évesen, 40 év után tette le a poharat. Tavaly történt, több, mint egy éve.
Fel sem fogja, milyen iszonyú erős, nem is érti, miért hívom Hősömnek.
Hiszek benne.
És hiszek benned is.
Erőt, örömet, büszkeséget kívánok neked.