Sok izgalmas járművön utaztunk Vietnámban
- repülőn, nyekergős falusi biciklin, norvég télre légkokózott taxiban, hozzánk képest feleakkora sofőrök mögött reszketve motoron, robogón (amit a Zsolt vezetett), limuzin buszon, ami kirázta a lelkünket, távolsági buszon, ahol jobbra-balra kornyadoztak a gapyear-ező fiatal turisták, kompon, ahol csirkét tartottak a vécében, de volt rajta bolt (ahogy van mindenütt, a pagodák tövében, az erdő közepén, minden létező kapualjban, de talán még a szállodai éjjeliszekrényben is), - azonban a számomra a legegzotikusabb a fekvő busz volt: ezzel utaztunk vissza a fővárosba Sapából. Az 300+ kilométeres út bő hat óra, és egy jegy 310.000 dongba kerül - azaz 4500 forintba. A 180 centis fülkék két szinten helyezkednek el, választhatsz, hogy derék- vagy lábmagasságban (mélységben) heverészel fél napot, és van bennük párna és pokróc. Ami pedig az elhelyezkedésedet illeti: vagy törökülésben görnyedsz, vagy elfekszel benne - ez utóbbi különösen a szerpentinen volt izgalmas, a műbőr ágyon az ember úgy hengergőzött magatehetetlenül, mint mosdókagylóba dobott karácsonyi ponty.
De amúgy igazán kényelmes volt, főképp ha nem vagy hajlamos utazási rosszullétre - ez esetben félő, hogy a fekvő helyzet és a kanyarok kombinációjának köszönhetően egyszer csak torkon hányod magad.
Mi igazán szerencsések voltunk, mert jutott fejenként egy fülkénk, a hegy tövében felszálló fiatalok viszont kettesével osztoztak a fekhelyeken.
Amikor felszállsz, le kell venni a cipődet, amihez kapsz egy nejlon zacsit - az egyik európai turista jól le is lett baltázva, amiért e procedúra után még mezitláb kilépett a járdára, hát az így megretkesedett talpával most mit csináljanak?
A busz az út során kétszer állt meg pisiszünetre. Akkor a sofőr az ajtó elé tett egy lábtörlőt, mellé egy kosár műanyag papucsot, abból mindenki kivett egyet, felhúzta a meztelen lábára és már mehetett is a dolgára. Hogy az ide látogató nyugati bőrgyógyászok ilyenkor szörnyülködnek vagy kezüket dörzsölgetik mohó tekintettel e végtelen piaci lehetőségek láttán, azt nem tudom.
A pihenőhelyeken van mosdó és bidé (képeken), meg shop, ahol mindenféle egzotik rágcsát lehet kapni: csirkeláb sznekit, puffasztott pörcöt, kínai holdsütit, uborkás csipszet (olyan, mint a krumpliszirom, enyhén édes, halovány kígyóubi ízzel), meg élénkzöld színű ragacsos bigyót, amit egyesek boldogan megvettek valami perverziótól hajtva, aztán nem győzték letörölgetni az ujjacskáikról a Shrek trutymóját (nem akarok ujjal mutogatni, de ugye mind tudjuk, hogy a Zsoltról van most szó).
A pisi és konzumálás szünetet pedig érdemes kellő óvatossággal kezelni, nehogy a sok izgalmas kincs bámészkodása közepette ott ragadj a senki földjén cókmók nélkül. A mi sofőrünk legalábbis különösebb szívbaj nélkül indult útnak a 15 perc leteltével, nem láttam, hogy bármi módon ellenőrizte volna, vajon a hálófülkék lakói kivétel nélkül visszajutottak-e a likaikba.
Bár lehet, ezért közel 100milliós Vietnám lakossága: sok turista örökre itt ragadt, miután elbambult a shopban.