Vidéken biciklizünk, mi az utca közepén álldigáló teheneket, a melegtől kidöglött egyforma kutyákat, a kidőlt-bedőlt viskókat, a földkupac közepén álló oszlopos, tornácos házakat csodáljuk, a benne lakók meg minket, viszonylag ritkán látnak európait (pár napja a strandon oda is ment Zsolthoz egy helyi fickó, hogy megtapogassa: igazi-e a mellszőre). A gyerekek lelkesen kiabálnak nekünk széles vigyorral: helló! Helló!
Itt mindenki nagyon kedves és barátságos, nem stresszelnek sokat, hiszen megvan mindenük, ami egy egyszerű élethez kell: a közösség összetartó, a csirke elkapirgál az udvaron, a zöldség megterem a kertben, rizs van rogyásig, ha épp nincs is munkájuk, akkor sem dől össze a világ. Ezért a vidékieket a Covid és az egy éves karantén sem viselte meg különösebben: elvoltak.
De a legérdekesebb a helyi temető. Ha valaki meghal, azt fakoporsóban eltemetik a földben (ahogy az első képen látszik is). A hitük szerint a nagymama lelke három év alatt érik felnőtté, akkor már dukál neki a saját ház. Az átköltözetési procedúra során először is felkeresik a jövendőmondót: melyik nap lenne a legalkalmasabb az újratemetésre. Akkor fogják, és éjfél után (mivel a nappal az életé, az éjszaka a halálé) kiássák a koporsót, a csontokat lemossák illatos vízben, majd elhelyezik végső otthonában, ezekben a pagoda-szerű építményekben.
Mindez igen szépen hangzik - elhunyt nagymama szemszögből. A túravezetőnk azonban roppant plasztikusan meséli el, hogy folyik ez a valóságban.
“Egyszer volt csak ilyesmiben részem, de még mindig kerülget a félelem és az iszony. Gondolj bele: hajnali kettőkor kellett kiásnunk a nagyanyám koporsóját a sötétben, a sárban, zseblámpafénynél. És az a szag… sosem fogom elfelejteni” - mondja, miközben a rekkenő hőségben is kirázza a hideg. Éppen ezért ő biztosan hamvasztatni fogja magát, és a nagypapáját is erre próbálták rábeszélni. Hisz láthatta, milyen szörnyű macera volt ez a feleségével, ne toljon már ki velük.
A nagyfater végül kötélnek állt, de “csak ha megígérik, hogy rendes barbeque lesz”.
