Egyik nap megismerkedtünk a 11 éves Longgal (a neve sárkányt jelent), de mielőtt elmondom, miért örültem különösen a fiú történetének…
Azt nem tudom, tudjátok-e, de az előtt, hogy újságírónak szegődtem volna, kb. másfél évtizedig angolt tanítottam. Tanítottam kamaszokat és felnőtteket, gimnáziumban, céges tanfolyamokon és magánba is. Az évek alatt rengeteg ember megfordult a kezeim között, sok olyan, aki igyekezett, szorgalmas volt, és jópár olyan is, aki ellébecolt, várta, hogy majd csak ráragad valami, ha már befizette a tandíjat (ő vagy a munkahelye). Rendszerint magától csak úgy nem ragadt, de mindegy. És jópárszor hallottam azt is, hogy valaki ugyan szeretne angolt tanulni, de jó is lenne, ha beszélne idegen nyelveket, de hát neki nincs ilyen luxus dolgokra pénze.
Pedig.
Angol tudás nélkül ma már az ember rettentő sok dologból kimarad, lemarad. Odahaza is.
Azonban nem kellene luxusként, pénzkérdésként a nyelvtanulásra tekinteni. (Azzal együtt, hogy szerintem pénzt áldozni egy tudásért, szakmáért, új képességért az egyik legjobb befektetés.)
Vietnámban kevesen engedhetik meg maguknak a magántanárt, és az iskolákban is csak nemrég kezdtek el angolt tanítani. Azt viszont rengetegen felismerték, hogy ha boldogulni akarnak, muszáj valamennyire angolul beszélniük. Úgyhogy nagyon kedvesen, rettentő udvariasan, de odamennek minden lehetőségért, hogy tanuljanak, gyakoroljanak.
Az egyik sofőrünk fia például elkísér minket a pagodákhoz tett kirándulásunkra, hogy hallja ő is az angol idegenvezetést, a beszélgetésünket.
A túravezető lány folyékonyan, érthetően és választékosan társalog angolul (még ha franciás akcentussal is), minden, amit tud, a turistáktól csipegette fel. Írni, olvasni nem tud, de bármiről könnyedén elbeszélget.
A házigazdánk a homestay-ben angolul és franciául is beszél, a nála töltött este során megmutatja a hagyományos fúvós hangszert, amin az apja gyönyörűen játszik. “És te?” - kérdezem, mire legyint: két év lenne elsajátítani a zenetudást ezen a pikulán, addig inkább megtanul még egy nyelvet. (Vidéken, egy hegyi faluban. Nem magántanártól.) Mert tudja: minél több emberrel tud szót érteni, annál többen jönnek el hozzá. A panzió sikeres üzemeltetése pedig a legnagyobb, legrégebbi álma.
Az egyik kirándulás során mellénk csapódik két falubeli fiatal anyuka, akik szintén az angoljukat szeretnék csiszolni.
Akikkel mi találkoztunk, szinte mindenki beszél valamennyire angolul. Van, aki folyékonyan, és van, aki csak pöntyög. A hiányosságokat kézzel-lábbal magyarázattal pótolja. De mindenki nagyon igyekszik. Nyilván nem BBC Englisht beszélnek, és a present perfect continuous-uk sem feltétlenül tökéletes, de ki nem szarik rá. Annak idején én is ezt papoltam a diákjaimnak: a nyelv a kommunikációról szól, hogy el tudd mondani, mit akarsz, és értsd, mit akarnak tőled, úgyhogy beszélj, ami a csövön kifér. Igen, ez eleinte a “me, Tarzan, you, Jane” szintjén fog mozogni, de ha gyakorolsz, fejlődni fogsz. És mindig elszomorítottak azok az emberek, akik nem mertek addig megszólalni, amíg össze nem tettek egy grammatikailag tökéletes mondatot, kiegészítve a kötelezőnek hitt elemekkel, mint “would you be so kind to”, “however” vagy “on the other hand”. Nekik is csak azt tudtam mondani: nem a Rigó utcának, a magad örömére tanulj. Annak van értelme.
…no de vissza Longhoz, a kis sárkányhoz: ahogy a kávénkat szürcsöltük a teraszon, odalépett hozzánk ez a fiú, hóna alatt az összecsukható székével, elmondta, hogy szeretne angolul gyakorolni, és megkérdezte, odaülhet-e hozzánk egy kicsit. Itt nyaral a szüleivel a városban, amíg azok elmentek egy csónaktúrára, ő kihasználja az alkalmat a gyakorlásra. Aztán végigkérdezgetett az utazásainkról, a magyar ételekről, megmutattam neki képen a nokedlit, hátha le tudom nyűgözni, és elmeséltem, hogy nemsokára megjelenik egy új ifjúsági könyvem. Ő meg elmondta, hogy inkább képregény párti, úgyhogy tovább csevegtünk a Marvel hősökről. Miután megittuk a kávénkat, elbúcsúztunk, de 10 perccel később újra láttam: egy fiatal pár előtt üldögélt a kinyitható székében.