Ismered ezt a viccet? Két csiga áll egy forgalmas út szélén.
“Te, hogy lehet átjutni a túloldalra?”
“Sehogy. Oda születni kell.”
Ez jut eszembe, amint megérkezünk a vietnámi fővárosba, és a taxis kitesz minket a szállodával szemközti oldalon. Zsolt magabiztosan áthalad a tülkölő motorok, autók, buszok káoszán - de hát ő 30 éve rögbizik, szokva van, plusz odahaza is csak és kizárólag piroson hajlandó átmenni, ha zöld a lámpa, az neki snassz. Én azonban szabálykövető jókislányként csak pislogok a járdaszegélyen billegve, a forgalom csak nem gyérül. Már látom magam előtt, hogy ezt a nyaralást mégiscsak külön töltjük, az utca két oldalán, amikor a bőröndökkel a hóna alatt visszaszalad értem.
Hanoiban ha nem vagy elég magabiztos, nem jutsz el egyik saroktól a másikig, még akkor sem, ha az úton nem kell átkelned. Járda van itt-ott, de minek, vagy elfoglalják a motorok, büfék, árusok, vagy azon is robogók közlekednek. Ahogy a zebra vagy a zöld lámpa is legfeljebb jelzésértékű, attól még, hogy van, simán lehet, hogy valójában nincs. Az egész város háttérzenéjét a motorzúgás és a folyamatos tülkölés adja.
A kereszteződésekben még gyakrabban dudálnak, az érkezést jelezve, így viszont elveszik a hangjelzés eredeti funkciója. Hamar megszokod, nem lesz több vagy más, mint az alap városi zajok, egy-két óra elteltével már fel sem kapod rá a fejed.
A túlélés érdekében utánaolvasok, mint tanácsolnak az interneten, ha át akarsz kelni egy hanoi úton:
-menj lassan, de határozottan, és semmiképp ne torpanj meg
-ne gyorsíts, ne lassíts, amilyen ütemben elindultál, azt tartsd fent, amíg át nem érsz
-folyamatosan nézz körbe, a kezedet tartsd ki a járművek felé, jelezve az eltökéltséged, és tarts szemkontaktust
-a bizonytalankodás a vietnámi forgalommal egyszerűen nem kompatibilis
Azért mégiscsak szerethető valahol ez a “szervezett káosz”, ahogy valaki fogalmaz, más meg egyenesen a jazzhez hasonlítja - ha az, akkor szerintem kortárs és kísérleti.
Egy blogger elmeséli, maszkulinitásának mélypontja volt, amikor 10 percen keresztül totyogott a járdaszegélyen, mint valami tojósgalamb, amikor is megszánta egy idős helybeli asszony, és átkísérte az úton. Az ő tanácsa: lesd el, hogy csinálják a helyiek, de a tudásod ne csábítson könnyelműségre.
Egy nap elteltével Zsolt már nem jön értem vissza. Hisz a sírig való tanulásban, úgyhogy rendszerint leül a túlparton egy padra, és kivárja, amíg átasszertívkodom magam az úton.
Én pedig megállapítom: Hanoiban nem láttam közlekedni fehér botos, látássérült embert. Valószínűleg itt nincsenek is.