(A Senki gyerekei a következő megjelenő regényem. Ebből szeretnék neked megmutatni egy kis részt. A könyv négy kamasz életének egy évének eseményeit dolgozza fel. A múltkor MIRKÓról olvashattál, ezúttal pedig KORNÉL életébe nyerhetsz bepillantást.) Három beírás és egy figyelmeztetés egyetlen nap alatt! Azt hiszem, sikerült egyéni rekordot felállítanom. Jár a taps! Mindez „felszerelés hiánya miatt”. Okés, elismerem, reggel, amikor felkaptam a cuccom, egy pillanatra átsuhant a fejemen: mintha egy fokkal könnyebb lenne a tatyóm, mint szokott. De mivel késésben voltam, nem foglalkoztam vele. Mondjuk az se biztos, hogy ha időben észlelem a problémát, meg tudom oldani. A töri tankönyvem azt hiszem anyunál maradt… ködös emlékeim vannak csak róla, hogy nála volt a kezemben utoljára. A tornagatyám meg nyilván a mosásban, apáéknál. Pötyi megint bekapott valami ovis kolerát, amivel sikeresen feje tetejére állított mindent. Szegény apám úgy fest a kialvatlanságtól, hogy bátran jelentkezhetne statisztának egy zombiapokalipszis-filmbe, még maszkmesterekre sem lenne szükség. Mennyit spórolhatna vele a produkció! A nyelvtan-munkafüzetet vállalom, az az én hibám. Vagy a tudatalattimé: szándékosan hagyhattam a kanapé alatt, ahová akkor esett be „véletlenül”, amikor a ritka közmondásokat kellett (volna) gyakorolnom. „Sok bába között elvész a gyerek.” Hát kössz. Ezt pont tudom. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, a fogalmazásom volt. Rohadt sokat agyaltam rajta a hétvégén, és szerintem egész frappáns lett! (Ezt a szót is akkor tanultam, meg ezt: elagyabugyál. Imádom.) De hogy hol hagyhattam? Fogalmam sincs. Apáék igyekeztek mindent úgy alakítani, hogy nekem a legjobb legyen, és mindkettejüknél otthon érezzem magamat. És én tudom, hogy tényleg minden tőlük telhetőt megtettek… de azért halkan megjegyezném: nem véletlen, hogy a legtöbb embernek egyetlen egy otthona van. Néha úgy érzem magamat, mintha egy vándorcirkusz tagja lennék. (Jobb napjaimon – amik ritkák – meg úgy, mint egy turnézó rocksztár. Vagy legalábbis ezzel vigasztalom magam.) Mint egy málhás szamár, rendszerint úgy fel vagyok pakolva. Jó esetben. Amikor épp nem felejtem el átgondolni szülőváltáskor, hogy hová mit kell vinnem, mire lesz szükségem az elkövetkező napokban. Eleinte persze ez is simább volt sokkal, vasárnaptól vasárnapig voltam hol anyunál, hol apánál. De ez aztán sokat alakult az elmúlt hat évben. Anyuék egy közös naptárban próbálják lekövetni az eseményeket, de állandóan annyi a változás (mondhatnám azt is: a mi családunkban a változás állandó), hogy simán összezavarodik tőle az ember. Mint például most is. Itt állok a suli előtt, és hirtelen fogalmam sincs, merre induljak el. Ahogy ezen agyalok, odajön az egyik szőke csaj az E-ből, a Rozi. Pár centivel tuti alacsonyabb, mint én, de mégis képes úgy elnézni a fejem felett, mintha a világon se lennék. Meg is lepődök, hogyhogy most bekerültem a látóterébe? Megkérdezi, min töprengek annyira, hogy odáig hallatszanak a fogaskerekek az agyamban. Én hülye, annyira zavarba jövök, hogy azt felelem: nem tudom, hogy most jobbra vagy balra van-e nekem a haza. Erre faképnél hagy azzal, hogy ne politizáljak. Haha. Nagyon vicces. Szerintem simán lehetne érettségi feladat a következő: ha csütörtök van, és Kornél az elmúlt négy napot az édesapjánál töltötte, a hétvégét viszont az anyjánál, aki három napra céges csapatépítőre készül, az öccse pedig bárányhimlős felülfertőzés veszélyével, akkor merre induljon haza? Extra kihívás, haladóknak: Kornél telefonja lemerült, így mindezt önállóan, saját kútfőből kell megoldania! Szorgalmi kérdés, plusz pontért: hol van Kornél irodalomfüzete? Végül nagy nehezen összerakom az egyenletet és elindulok apáékhoz. Közben ezerrel szurkolok: ezúttal jól tippeltem, és számítanak rám. És nem járok megint úgy, mint akkor, amikor rosszul emlékeztem, és sikerült igencsak meglepnem őket a felbukkanásommal. Rohadt kínos volt, még úgy is, hogy apu, miután gyorsan magára kapta a fürdőköntösét, megpróbálta bemagyarázni, hogy mindketten hirtelen lebetegedtek, azért voltak kora délután az ágyban. Majd önmagával azonnal ellentmondásba keveredve felajánlotta, hogy ha már így alakult, hazafelé menet (mármint anyuhoz, aki számít rám) megállhatunk egyet fagyizni a Katica cukrászdában. A haverom, Marek (akinek szintén elváltak a szülei, de ő csak minden második hétvégén van az apjánál, így az ő élete sokkal kiszámíthatóbb) egyszer megkérdezte, hol szeretek jobban lenni, melyik otthonomat csípem jobban? Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya. Anyu egy kis zsákutca végében lakik a Tutsek Anna térhez közel, egy nyolc lakásos társasházban. Nem túl nagy a kecó, de azért kényelmes. Az én szobám nála (vagyis a nappali) a belső kertre néz. Legjobban a tavaszt szeretem itt. Meg a hétvégi reggeleket, amikor addig alhatok, amíg csak tudok. Anyu egészen addig a szobájában marad, amíg nem hallja, hogy felkeltem. Azt mondja, hogy egyáltalán nem zavarja, sőt, szívesen olvasgat az ágyban. Mondjuk, van is mit: anyu éjjeliszekrényén csak úgy tornyosulnak a könyvek. Ne félj változtatni! 101 lépés a kiteljesedéshez. Maxold ki az életed! Önmagunk művészete. Nézz tükörbe! Boldogan, kapcsolatban. Hidd el, hogy elég vagy! A negyvenes nő szuperereje. Találj vissza magadhoz! Egyedül, mégis elégedetten. Nagyon okos lesz, mire mindet kiolvassa. Vagy épp ellenkezőleg: totál össze fog zavarodni. Anyunál szeretem ezeket a lusta hétvégéket. Úgy hívjuk, hogy „büdöspizsamázás” – Varró Dani után szabadon. Laza. Miután felkeltünk, választhatok, hogy mit süssön nekem reggelire. Ami legtöbbször palacsinta vagy gofri. Néha virsli, majonézzel. Az is jó, hogy az egyik cimborám három utcával arrébb lakik, úgyhogy hozzá ilyenkor szoktam átmenni bandázni. Megvan neki a Dragon Quest hat, jó pár Call of Duty, de a mostani kedvencünk a Star Wars Outlaws. Ami viszont nem jó: anyától húsz percet kell gyalogolnom, mire elérek a villamosig. És amikor hozzá megyek haza suliból, szinte sosincs otthon, mert még dolgozik. Irodavezető. Persze van, hogy ennek örülök, apáék nyüzsgése után klassz egy kicsit egyedül lenni. De azért a legtöbbször már nagyon várom, hogy végre hazaessen, és megvacsorázzunk. Apáék egy négy házból álló sorban laknak a Kakas-dombon (tehát jóval közelebb a sulimhoz). Elég nagy a tömb, így rengeteg a szomszéd. Mégsincs közöttük egy ismerősöm sem. Fura, míg anyuék házában mindenki szokott köszönni, apáéknál jobb szeretnek magukban lenni az emberek. Mondjuk nekem aztán édes mindegy. Apuéknál szinte sosem tudok sokáig aludni, Pötyi amint felkel, elkezd zörögni. Szeret bebújni mellém az ágyba. Ilyenkor kéri, hogy meséljek neki, vagy játsszuk azt, hogy egy kalózhajón vagyunk. Amúgy nem rossz fej kissrác, engem pedig iszonyatosan imád, ami jól esik… de őszintén? Nem mindig van kedvem ahhoz, hogy negyvenedszerre is felolvassam ugyanazt a bárgyú mesét. És néha nagyon tudnám értékelni, ha mindenki békén hagyna. Mikor apáékhoz érek, Juló és Pötyi épp az előszobában öltöznek: mennek vissza kontrollra az orvoshoz. Pötyi megörül nekem, alig tudja az anyja lehámozni rólam. „Kitettem neked az ebédedet egy tányérra, Kori, halrudacska kukoricás rizzsel, majonézt meg találsz hozzá a hűtőben” – szól még vissza Juló, mielőtt kilépnek az ajtón. Bingó. Szeretem a majonézt. És ezek szerint ma jó otthonba jöttem. Kép: Tema Bersh/Unsplash
