A magyaroknak a külföldi karácsonyi vásárokról szerintem elsőre (és másodikra, meg harmadikra) a bécsi szokott eszébe jutni, úgyhogy most ki is szedem magunkat ezekből a keretekből, és mutatom, hogy fest az adventi készülődés Németországban, sok karácsonyi hagyomány szülőhazájában.
A Hessen tartományban található Seligenstadt a frankfurti repülőtértől mindössze fél óra autózásra van (tehát kreatívan könyvelve ez Budapesttől két órányi utat jelent…), és abszolút megéri ellátogatni decemberben is Németország egyik legrégebbi városkájába.
Egyrészt nem kifejezetten hideg:
azt mondják, itt is van néha 5 centi hó, csak nem mélységben, hanem széltében: mindössze egy tenyérnyi foltocska.
Mivel a 21.000 lakosú városban stratégiai szempontból nem sok elpusztítandó dolog akad, a második világháború bombatámadásai is megkímélték, így Selingenstadt háborús története körülbelül ennyiben merül ki: egy amerikai ejtőernyős ide vetődve egy almafára pottyant, az eséstől eltört a csuklója, a sérülését pedig sikeresen ellátták helyben.
Összesen ha húsz bomba potyogott a városra, melyek java része a folyóba zuhant, így szerencsére eredeti állapotában csodálhatod meg a többszáz éves, gyönyörű, favázas épületeket, vagy a legrégebbi kőházat, mely 1187 óta áll.
A várost egyébként 815-ben kapta ajándékba a szolgálataiért Einhart frank történetíró, Nagy Károly krónikása.
(Itt jegyezném meg, hogy nem vagyok finnyás, egy kis balatonfelvidéki faluért cserébe szívesen megírom bárki élete történetét. Tényleg, bárkiét.)
Fontos különbség: Seligenstadt-ban adventi vásárt tartanak, nem karácsonyit, azaz minden a várakozásról, az ünnepre való készülődésről szól, ezért karácsonyfát is csak 24-én állítanak.
Az egyik érdekessége a városkának az úgynevezett Hazugságok padja: ezen - az eredeti városfalon kívül eső - padon, a Majna folyóra nézve üldögéltek a halászok, akik beszélgetés közben persze el-elmesélték, mekkora halat fogtak… Így az a mondás tartja, hogy ezen a padon akármekkorát lehet füllenteni. Akár a szerelmed fülébe is súghatod: az állítólag 400 éves ülőalkalmatosságon összebújva „Drágám, én örökre szeretni foglak!”.
A másik kedvencem, ami Seligenstadt-hoz kapcsolódik: a kísérő kanál története. Ez pedig úgy szól, hogy a városba újonnan érkező kereskedőknek egy erre a célra megalkotott kanálból kellett bort inniuk, méghozzá egy slukkra. Ha le tudták húzni, akkor befogadta őket a kereskedők céhe, ha nem… akkor is, csak akkor nekik kellett a többiek ellátását fizetniük. Egy kanál bor azért nem lehet nagy kihívás, gondolod te, úgyhogy gyorsan elárulom: a kanál befogadóképessége egészen pontosan egy liter.
Lehet kezdeni gyakorolni, most, hogy véget ért a száraz november!
Seligenstadt egyébként azt jelenti: az áldottak városa. A jól csengő legenda úgy szól, Nagy Károly lánya, Emma megszökött otthonról, méghozzá a krónikás Einhart társaságában. A császár - a lányát keresve - egyik nap betért az akkor még Obermulinheim nevezetű városka fogadójába, ahol a felszolgálóban felismerte gyermekét. Ekkor örömében a következő cirkalmas mondat szaladt ki a száján: „Selig sei die Stadt genannt, da ich meine Tochter Emma wiederfand!” - azaz: „Áldott legyen a város, mert újra ráleltem a lányomra, Emmára.” Igazán kár, hogy Nagy Károlynak nem volt Emma nevű lánya, így - bár a történet szép, hiszen van benne szerelmi szál és kis fantáziával lovas üldözés is - mégis a másik eredetörténetet kell megvizsgálnunk a város névváltoztatásának ügyében.
Seligenstadt egyik legfontosabb helyszíne az apátság, melyet a már többször említett Einhart alapított - igen jó üzleti érzékkel. Álmot látott ugyanis, majd isteni sugallatra felkérte az egyik emberét, Ratlaic-ot, hogy Rómából szerezze meg két mártír halált szenvedett szent, Marcellinusz és Péter relikviáit - amit a jóember el is hozott (persze, lehetne úgy is fogalmazni, hogy ellopta, de ha a Mindenható közvetett utasítására történt mindez, akkor nincs itt semmi illegál, nem?).
A szent ereklyékkel upgrade-elt selingenstadti templom így már zarándokhely minősítéssel is rendelkezhetett - az pedig többet ér, mint egy 9.8-as mesés Booking.com-os értékelés.
Fun fact: az apátságban élő szerzeteseknek hivatali kötelességből is szerény életet illet folytatni, ami azt is jelentette, hogy hús legfeljebb nagy ünnepeken, karácsonykor vagy húsvét alkalmával került a tányérjukra. Igen ám, de volt egy apróbetűs rész is: amennyiben megbetegedtek, az apátsági ispotályban - a gyorsabb felépülés érdekében - húsos ételeket is fogyaszthattak a páciensek.
Képzelheted, mit hozott ez magával: amikor a császár ellenőre meglátogatta az apátságot, hogy lecsekkolja, minden rendben folyik, döbbenten konstatálta, hogy jóval több szerzetes heverészik a gyengélkedőben, mint ahány a templomban imádkozik. Úgyhogy meg is született a döntés: kizárólag a betegek érdekében, de ezentúl egészségesebb és gyomorkímélőbb ételeket kapjanak a kis betegek: nix hús! És láss csudát: egyszeriben mind felépültek.