– Pokolian rossz előérzetem van – súgta oda Effi a férjének, nehogy a gyerek meghallja. Botika vidáman nézegetett ki a busz ablakán, hangosan kommentálva a látottakat, nem törődött a szüleivel, még tele volt a feje a vakáció izgalmaival. Effi férje nagyot fújtatott, miközben haragos pillantással próbálta helyretenni a feleségét, és emlékeztetni arra, amit indulás előtt megbeszéltek. Pontosabban, amint a férfi fojtott hangon, dühösen az arcába hajolva elmagyarázott, miután mosolyogva félrevonta őt a hotelszoba fürdőjébe, amíg Botika mesét nézett. „Ne fesztiválozz már minden egyes kibaszott alkalommal, amikor repülőre ülünk, Effi! Mindig ugyanaz a nóta, és én nem tudom neked elmondani, mennyire unom.” Végül mégis elárulta: „kurvára”. Aztán megfenyegette Effit, hogy ha ezt nem fejezi be, de sürgősen, akkor soha a büdös életben többet nem ül vele repülőre, majd mennek szépen nyaralni Zamárdiba anyósékhoz, az legalább nem kerül annyiba, mint a szaros török tengerpart. Ezt ő mondta így, amúgy semmi bajuk nem volt a tengerparttal. Effi viszolygott a repüléstől. Még az anyósáéknál is sokkal jobban utálta. Hiába utaztak el évente egyszer-kétszer külföldre, képtelen volt hozzászokni. A kétségbeesés már az indulás előtti napokban erőt vett rajta. A gyomra összeszorult, egy falat sem ment le a torkán. A keze remegett, a szája kiszáradt, a szeme előtt fekete karikák táncoltak. Teljesen használhatatlan lett, képtelen volt gondolkodni. A bőröndöket napokba telt, míg összecsomagolta, és így is előfordult, hogy zavarodottságában a legfontosabb dolgok kimaradtak, hogy aztán helyben kelljen megvásárolni őket. „Bravo, Effi. Nagyon gratulálok, amiért sikerült az egész családot ismét megszívatnod. Már megint járhatjuk a boltokat, ahelyett, hogy a tengerparton pihennénk” – mordult rá ilyenkor a férje. De hát nem volt mit tenni, a gyereknek kellett az úszónadrág, amiről Effi a nagy pánik közepette teljesen elfeledkezett. A hazaútjuk előtti napok sem voltak mások, bár Effi próbálta titkolni a férje és a kisfia előtt, mennyire retteg ismét. Főleg azért, nehogy átvegye tőle Botika is a szorongást. De ez, amit most érzett, sokkal rosszabb volt, mint eddig bármi. A szokásos pánikon (vagy ahogy a férje hívta: „az idegbeteg majrén”) felül bebetonozta magát a szívébe a bizonyosság: katasztrófa fog történni. Valami óriási nagy baj, amit nem fognak tudni elkerülni. Ezúttal nem csak azt érezte, hogy fél, hogy nem kap levegőt, kótyagos a feje, kihűltek a végtagjai és mindentől összerezzen. Meggyőződésévé vált: nekik ennyi volt. Soha nem fognak hazaérni. A könyörgő tekintetére azonban a férje teljesen érzéketlen lett, ahogy a hatodik érzéke küldte jelzésekre is, amit Effi igyekezett higgadtan tolmácsolni neki este az ágyban fekve. Ám a férfi csak dühösen horkantott, majd befordult a fal felé. Amikor leszálltak a buszról a repülőtér előtt, a rossz érzése mintha turbófokozatra kapcsolt volna. A férjére pillantott, hogy jelezze neki az aggályát: baj lesz, hatalmas baj… De akkor meglátta a keményre feszített állkapcson az idegesen ugráló izmokat és inkább nem mondott semmit. Szerencsére Botika nem vette észre a felette zajló eseményeket, derűsen szemlélte a nyüzsgést. – Késik – olvasta le a kijelzőről a férje. – 57 perc csúszás. Hogy a rossebb enné meg! Effi szemébe könnyek szöktek. Tessék, itt a bizonyíték, hogy igaza volt. Végig igaza volt! – Én megmondtam – tátogta a férje felé. Az undorodva elfordult. – Gyertek. Gyorsan üljünk be valahová, mielőtt az összes idióta kapcsol, és még helyünk se lesz – vetette oda a családjának, aztán határozott léptekkel megindult az éttermek felé. Egy mexikói kantinra esett a választása. Kirendelt magának egy marhaszegyes quesadillát, Botika egy csirkés-sajtosat kért. Effi úgy érezte, egy falat sem fog lemenni a torkán, de a férje addig nyüstölte, hogy végül egy padlizsános taco mellett döntött. Az volt a legolcsóbb. Ha nem bírja az egészet megenni, talán nem haragszik meg nagyon a férje. – Lesz még egy Mezcal Margarita is – tette még hozzá a rendeléshez a férfi, miközben fájdalmasan a feleségére pillantott, hogy a pincér is tudja, ki miatt kénytelen már koradélután alkohollal csillapítani az idegrendszerét. – Unatkozom – nyávogta a kisfiú, mire a férfi a pincér után kiáltott: – Legyen a Mezcal dupla! – Hamarosan meghozzák az ételt, Botika – próbálta meg Effi a fia figyelmét elterelni – aztán… aztán… Itt elakadt. Sosem tudott jól hazudni. Azt meg nem akarta a fiának elmondani, mi lesz aztán. Legalábbis az ő előérzetei szerint. Az biztosan nem nyugtatta volna meg egyiküket sem. A férje mentette ki a helyzetből. – Tudod mit? Játszunk, Botika! – rikkantotta egy kissé harsányan. – Számold meg a piros felsős férfiakat. Anyádnál van bonbon, minden huszadik után kapsz egyet! A kisfiúnak felcsillant a szeme. Szerette a kihívásokat, főleg, ha édesség is járt érte. Rátenyerelt az asztalra és kissé megemelkedett ültében, hogy jobban belássa az étterem közönségét. A szeme cikázva ugrált a tömegen. – Egy! – kiáltott fel boldogan, ahogy észrevett egy piros pólós férfit. – Kettő! És három! – mutatott rá még kettőre. Effi szelíden rátette a kezét a fia karjára, és visszanyomta az asztalra. – Botika, tudod, hogy nem illik mutogatni – suttogta. – Elég, ha fejben számolsz, Botika – tette hozzá az apja. – Úgy is elhisszük neked. A kisfiú csalódottan visszakuporodott a székre. De a szeme továbbra is a tömeget pásztázta. Azért a bonbonokat nem fogja veszni hagyni. – Húsz – rikkantotta győzedelmesen, épp amikor a pincér eléjük tette az ételt. Effi gyorsan a táskájába túrt, elővett egy bonbont, és a fiú tányérja mellé rakta. – Ügyes vagy, Botika. De tudod: csak az ebéd után szabad megenned. Mire befejezték az étkezést, a fiú előtt négy bonbon ücsörgött az összemaszatolódott alátéten. – Mert olyan lassan eszel – bökött az állával Effi felé a férje. Igaza van, valóban kínlódás volt minden egyes falatot legyűrnie. Nem mintha nem lett volna jó az étel, meglepően finom volt. De a rossz érzése csak nem tágított, még azután sem, hogy belekortyolt az ura margaritájába. A pániktól összeszorult nyelőcsövén keresztül kihívás volt minden egyes falat. Ahogy a kapujuk felé mentek, Botika felkéredzkedett a poggyászkocsi tetejére, hogy tovább vadászhassa a piros felsős férfiakat. – Száz! – nyújtotta az anyja felé a tenyerét követelőzően, miközben az újabb regisztrálandókat leste. – Százhúsz – mondta teli szájjal. – Hiszen még le sem nyelted az előzőt, Botika – aggodalmaskodott az anyja, de nem mert ellenkezni. A kisfiú betömte a frissen megszerzett bonbont a másik pofazacskójába is. Most úgy festett, mint egy hörcsög, aki véletlenül ráült valami tüskésre: kikerekedett ábrázattal, nagyra nyitott szemmel kémlelte a tömeget. A csokis nyál kicsurrant a szája szélén, amikor újra megszólalt: – Száznegyven. – De mindenkit csak egyszer számolsz, ugye, te kópé? – nevetett rá az apja. – Máskülönben az csalás. A kisfiú sértett arccal vette el a következő bonbont a feltételezésért. – Ez a huszonnégyes kapu, még kettő, és ott vagyunk – bíztatta a családját a férfi. – Százhatvan – kontrázott rá a fia. – Ennyi piros felső a világon nincs, Botika! – vigyorgott az apja. Aztán, mintha csak egy lassított felvétel lenne, a szája széle úgy konyult egyre lejjebb. A huszonhatos kapu mögötti zárt rész már annyira megtelt utasokkal, hogy egyetlen ülőhely sem maradt szabadon. Mindegyik széken piros felsőt viselő férfiak ültek. Aki meg nem kapott helyet, az a földön gubbasztott, az ablak mellett álldogált, vagy a mosdóhoz állt sorba. A család megtorpant. Effi férje felnézett a kijelzőre. De nem volt tévedés. Ez az ő járatuk is. – Száznyolcvan – jelentette be a kisfiú, mintha csak a szüleit akarta volna róla biztosítani: nem káprázat, amit látnak. Effi megráncigálta a férje ingujját. Amikor az felé fordult, a nő némán tátogta: – Nagyon rossz előérzetem van! Kérlek! Ez aztán segített a férfinek átlendülnie a pillanatnyi bizonytalanságán. Határozottan előrelépett, és a kapunál álló személyzet elé tolta az okmányaikat. – They… football team? – bökött hetykén a váróterem felé Effi férje. Az utaskiszolgáló hátrafordult, majd vissza. Kifejezéstelen tekintettel adta vissza az irataikat. Beléptek a piros felsős férfiakkal zsúfolt terembe. Effi érezte, ahogy az addig hevesen dobogó szíve szép lassan megnyugszik a bizonyosságtól. Mintha a szervezete, ami addig gőzerővel nyomta a vészcsengőt, hogy figyelmeztesse, most beletörődött volna az elkerülhetetlenbe. Már nem volt mit tenni. – Kétszázhúsz – suttogta a kisfiú, de már csak úgy magának. Nem kért érte bonbont, már így is kavargott a gyomra. Padlizsános taco recept A padlizsánokat fél-egycenti széles, nagyjából négyujjnyi hosszú hasábokra vágom, besózom, fél órát állni hagyom, aztán kinyomkodom. Serpenyőbe olívaolajat öntök, azon időnként átkavargatva megpirítom a padlizsánt, majd kiszedem. A kukoricás taco lapokra reszelt sajtot nyomkodok, és a serpenyőben sima aljukkal lefelé megmelegítem őket annyira, hogy kissé megolvadjon a sajt. Tányérra teszem, megy rá a padlizsáncsíkokból egy szép halom, csípős majonéz, savanyított lilahagyma (ehhez a hagymát vékonyan felszeletelem, besózom, és leöntöm ecet és víz 1:1-es keverékével, majd hagyom állni egy fél órát). Nekem ezek voltak hirtelen otthon, de tehetsz rá ropogós hagymát, salátalevelet is! (Kép: padlizsán taco – saját, kiemelt: Romain Water/Unsplash)
