Vajon miért tart olyan nyúlfarknyi ideig az eufória, amit az ember a kitűzött célja elérése után érez? És mi az oka, hogy nem tudjuk magunkat jól (és alaposan) megünnepelni?
Tavaly december végén kezdtem el írni a Budapesti rémálom című ifjúsági regényemet, amit - mint mindig - hosszú hónapok ötletelése, kutatása, kreatív munkája előzött meg. Csak akkor állok neki egy könyvnek ugyanis, ha már tudom, honnan akarok eljutni hová, milyen apró lépéseken keresztül és kiknek a társaságában. Azaz pontosan ki van dolgozva az összes fejezet terve, a háttér, a szereplők figurája, és tudom, mik lesznek azok a „karácsonyfadíszek”, amikkel dekorálni szeretném az adott művet.
Ez a tizenkettedik regényem a sorban, így már van némi rutinom, tapasztalatom… és félelmem a folyamatokat illetően. Leírni azt, hogy 1. fejezet, majd az első mondatot számomra legalább annyira rettentő, mint emelkedett pillanat. Olyan ez, mint a startpisztoly eldördülése után nekivágni egy ultramaratonnak - szédítő belegondolni, az első pár ruganyos, friss lépés után még milyen kurvasok van hátra.
Nem is nagyon pillantok fel, és nézek el a végéig, a célszalagot onnan még úgysem lehet látni. Inkább rakosgatom egymás után a szavakat, néha fürge kézzel, vidáman, máskor lomhán, teli kétségekkel. Felkelek majdnem minden reggel ötkor, még hétvégén is, hónapokon át, és írkálom egyik fejezetet a másik után.
És akkor, egyszer csak összeáll.
Közel 100 oldal.
29 fejezet.
58.667 szó.
És odakerül a lap aljára, hogy „Vége”.
Hónapok óta dolgoztam a célomért, szorgalmasan, kitartóan, és most elértem!
Huhh. Azta! Éjen!
Becsukom a laptopot. Felkászálódok a kanapéról. Kinyújtóztatom az elmacskásodott tagjaimat.
Elmegyek fürdeni.
A zuhany alatt vigyorgok, mint egy tökkelütött: kész vagyok! Megcsináltam!!!
Büszke vagyok magamra. Visszaemlékszem a napokra, amikor úgy éreztem, beletörik a bicskám. Amikor úgy kellett a varkocsomnál fogva kihúzni magamat az imposztorszindróma dagonyájából. De megérte. Elégedett vagyok. Úszom a boldogságban.
Úgy öt percig.
Azzal el is illant a bizsergető érzés.
Ennyi lenne?
Próbálom visszahergelni magam az emelkedett hangulatba, de mindhiába.
Oda az egész.
Vajon miért nem tud az ember hosszabb ideig örülni annak, ha elérte a célját, amiért hónapokig, vagy akár évekig küzdött?
Úgy érzem, minden kiüresedett belőlem.
Ott állok nemcsak projekt nélkül, de kitaszítottan, hiszen magamat űztem ki abból a fantáziavilágból, amiben hónapokig éltem. Ha nem is hátra-, de egy időre otthagytam a szereplőimet, akiket megszerettem, a cselekményt, amit élvezettel írtam. És újra egy tátongó űrben találom magam.
Este, mikor lefekszem aludni, már azon gondolkodom, hogy akkor most hogyan tovább? Mi legyen a következő cél? Miről szóljon következő könyv?
Mintha a szülőszoba ágyán széttépve, véresen, a sajgó alfeledet még erőst fájlalva, de már azon gondolkodnál, hogyan is fogják hívni majd az ezt követő gyerekedet?
Nagyon foglalkoztatott az elillanó eufória kérdése, úgyhogy körbekérdeztem az ismerőseimet a témában. A legtöbben megerősítettek benne: a céljuk elérése után jön a pillanatnyi boldogság, majd a nagy büdös semmi.
Hogy mi ennek az oka?
Részben az, hogy túlságosan célorinetáltak vagyunk. A cél elérése motivál bennünket, azonban emiatt az odavezető folyamatról áthelyeződik a hangsúly az eredményre.
A másik ok, amiért nem tudunk a pillanatnyi örömnél többet érezni, az a „megérkezési tévedés” jelensége.
Az arrival fallacy kifejezést Tal Ben-Shahar pszichológus alkotta meg, és erről szól: miközben dolgozol a célodért, valójában el is várod, hogy elérd majd. A folyamat során tulajdonképpen végig benned dolgozik az öröm, hogy tudod, egyszer majd ott fogsz állni a győzelem kapujában. Így a teljesítés érzése folyamatában beleépül a személyiségedbe, a mindennapjaid részévé válik. Tudod, hogy te vagy az, aki majd összegyűjti a pénzt az új kocsira, a legbombább bikinitestet hozza össze a szezonra, folyékonyan megtanul olaszul, hogy aztán villoghasson a római pizzázóban vagy megfesti azt a képet, amitől még a szkeptikus nagybácsinak is leesik az álla.
Így amikor valóban átszakítod a célszalagot, már nem sok újat tud az érzés hozni, hiszen e pillanat elképzelésében fürdőzöl hetek, hónapok, vagy akár évek óta.
Ott állsz a célban, kifulladva, vörös fejjel, csatakosan, és nem érzed azt a kitörő boldogságot, azt a hatalmas eufóriarobbanást, amit pedig úgy gondolod, megérdemelnél. Úgyhogy gyorsan újabb, még nagyobb, még csillogóbb célt tűzöl ki magad elé. Lenyomsz két maratont egymás után, de pókjárásban! Megtanulsz pizzát rendelni arbanászul is, vagy tangó világbajnokságra nevezel be, holott annak idején még a szalagavató táncból is kipicsáztak a botlábad miatt. Szomjazod a cél teljesítésével járó tiszavirág életű boldogságot, így folyamatosan emeled a tétet.
És hogy hogyan lehet ezt az örök elégedetlenséget kiváltó mókuskereket elkerülni?
Közhelyesen hangzik, tudom, de így: az eszedbe vésed újra (és újra): nem a cél, hanem az odavezető út az igazán fontos. Visszahelyezed a fókuszt a folyamatra, és a benne lapuló értékekre.
Igen, az a hajnali fél hatos jelenet, amikor kócos-boglyas hajjal, az ágyamban párnákból épített fészek kellős közepén próbálom annyira magához téríteni az agyamat, hogy szórakoztató, kreatív és vicces legyen (képzelheted!), valóban nem túl dicsőséges. Annyira semmiképp, mint amikor dicsfénytől övezve leírom: „VÉGE”, miközben győzelmi indulók dübörögnek a fülemben. Vagy amikor ott állok a könyvbemutatón, kezemben a nyomdából frissen megérkezett példánnyal.
De ami azt illeti… valójában nagyon szeretem ezt a sokszor sziszifuszinak tűnő munkafolyamatot.
Még úgy is, hogy rengeteg kompromisszumot meg kell hozni érte. Nekem, és a környezetemnek is. A lakásom nem csillog-villog a tisztaságtól, nem megyek el minden programra hétvégén, ahová hívnak, nem kezdek bele sorozatokba, amik tudom, feleslegesen vennék el az időmet, és a randikról is hazamegyek szigorúan tízre, hogy fel tudjak másnap kelni.
Mégis szeretem.
Amikor befejeztem a könyvemet, írtam Zsoltnak is, aki tudom, hogy már nagyon várta, végre kicsit jobban felszabaduljak, és legyen kettőnkre is több időm.
„Kész vagyoooook!”
- harsogtam neki üzenetben (mint a gyerek, aki végzett a bilin), aztán elmeséltem, milyen borzasztó, hogy pár órával a „vége” felirat után már a következő könyvön gondolkodtam.
„Persze, hogy azon gondolkozol, hiszen író vagy” - válaszolta.
Úgyhogy most veszek egy nagy levegőt, kicsit rápihenek, aztán (mindenkinek mondom, nyugi, MAJD!) belekezdek valami egészen más könyvbe, mint amiket eddig írtam. (Klassz lesz, hidd el.)
Nem a végszóért, hanem a folyamatért.
Nem a célért, hanem az odavezető útért.
Mert igazából abból lehet a legtöbbet tanulni.
