A könyvírás olyan, hogy az ember megy, mendegél a maga által kijelölt úton, aztán egyszer csak: HOPP! Már bele is potyogott egy nyúlüregbe, hogy onnan aztán napokig ne tudjon (és ne is akarjon) kimászni.
Az ifjúsági regénybe, amit jelenleg írok, igyekeztem beszuszakolni az összes olyan irodalmi műfajt, amit gyerekkoromban IMÁDTAM!
Például… a kalózos történeteket!
A főhőseimet, mire kettőt pislogtak, máris a Széltoló Szöszi nevezetű kalózhajó fedélzetére hajítottam. (Aki IGAZÁN elkötelezett FialaBorcsakönyv rajongó, az azt is tudhatja, honnan ered ez a név.)
Amikor a könyvtervet írtam még tavaly ősszel, akkor a huszonvalahanyadik fejezetnél még csak annyi szerepelt: „kalózhajó, csata”. Gondoltam, mire elvergődök oda a sztoriban, kitalálom a részleteket.
Nagyjából így is lett: megszületett a Kalózkirálynő és az elsőtisztje, akik a közös férjüket akarják kiszabadítani a fogságból.
Szupervagány legénységet képzeltem melléjük, ami – pár kivételtől eltekintve – csajokból áll, úgyhogy talán illendőbb lenne legénység helyett leányságnak hívni őket.
El is érkeztem oda, hogy a háromárbócos hajó a viharos szél erejével seperc alatt utoléri a gaz férjrablókat. Az állig felfegyverzett, harcias és rettenthetetlen kalózlányok már meg is csáklyázták az ellenséges bárkát, már vetik át magukat a hajókorláton, készen arra, hogy…
…de hát én egyáltalán nem szeretném, hogy itt vér folyjon! – döbbentem rá, miközben a szereplőim megdermedtek a levegőben, a két hajó között.
Nem akarom, hogy ezek halomra gyilkolásszák egymást! Egyrészt ez mégiscsak egy ifjúsági könyv, másrészt nem igazán éreztem magamban a vágyat, hogy hosszan elmerüljek egy véres csataljelenet leírásában.
„De okos vagy, öregem” – korholtam magam – „épp az imént nyomtál a kezükbe pisztolyt és kardot. Most meg horgoló szakkört csinálnál belőlük?”
Hát… meg voltam lőve. De még azzal is ki voltam békülve, hogy az egyetlen személy, akibe golyót eresztenek, az legyen csak a szerző maga.
Ilyenkor, amikor elakadok, mindig fogom magam, meg a Böbit, és elmegyünk sétálni. Úgy valahogy jobban át tudom gondolni ezeket a gordiuszi csomókat.
Ezúttal is így történt. Egy órával később, mire hazaértem, már megszületett az ötlet:
elviszem a csatajelenetet a totálisan agyabaszott irányba: ezek a kalózasszonyok pankrációzni fognak!
Úgyhogy gyorsan leültem, és megnéztem pár pankrátor mérkőzést.
Aztán még egy tucatot, mert teljesen elvarázsolt a színházi csihipuhi.
A pasiké se semmi, na de a nők! Azok valami egészen fantasztikusak! Gátlástalan vadmacskák, akik flitteres fürdőruhában, hosszú körömmel, műszempillával, talpig sminkben, lobogó hajjal rángatják egymás végig ringben, meg ugrálnak a másikra a kötelekre felkapaszkodva.
Aztán elkezdett izgatni: hogy a bánatban nem sérülnek meg?
Ekkor már – sejtheted – pankrátor tutorial videókat és cikkeket böngésztem, meg a világ legdurvább pankrátor baleseteit. És ezek hátterét. DURVÁK!!!
A végén pedig megnézzem a Mickey Rourke-os pankrátor filmet. Amúgy nem rossz… bár eléggé kiszámíthatóak a dramaturgiai fordulatok. Viszont Rourke egész jó benne a sok vihart látott ábrázatával!
Szóval így ástam bele magam szügyig a pankráció világába csak azért, mert nem akartam, hogy IGAZÁN ölre menjenek a szereplőim…
A rendhagyó irodalomórákon nemcsak az olvasást próbálom megszerettetni a közönséggel, de igyekszem nekik felvillantani az írás szépségeit is, hátha kedvet kapnak a gyerekek is hozzá.
Ez például egy igen klassz fícsöre e szakmának: tele van a világ izgalmas nyúlüregekkel, amik alig várják, hogy felfedezd őket!
.
A könyv, amit most írok, majd csak később fog megjelenni. De ha te is szereted a hajós sztorikat, akkor hadd ajánljam figyelmedbe a Bűntény a Dunánt (ha lejjebb görgetsz, már ott is van!), amiben ugyan pankráció nincs, de van benne nyomozás, izgalom és egy klassz gyerekcsapat is. No meg a Széltoló Szöszi!
