A tékozló fiú esete a döner kenyérrel és az igazsággal
Biztos neked is vannak olyan dolgok, amik valamiért sehogy sem akarnak rendbe kerülni a fejedben. Hiába töröd rajta az agyad, valami okból kifolyólag képetlen vagy teljes egészében befogadni azt.
Hogy néz ki a világmindenség végtelenje?
Hová tűnnek el a fél zoknik?
Milyen élete lehetett Hófehérkének a törpék között, ha gondolkodás nélkül az első nekrofil fickó nyakába varrja magát?
Töprengéseim hosszú sorát bő négy évtizedig a tékozló fiú története is gyarapította… egészen mostanáig.
Bár természetesen értem a megbocsátás fogalmát, az otthon maradt fiúval együtt a szívem mélyén én is roppant igazságtalannak éreztem az apai döntést: míg a nagyobbik gyerek otthon maradt, alázatosan és szorgalmasan dolgozott és soha nem kért semmit, addig a kisebbik léha életmódjával elherdálta az örökség ráeső részét, majd amikor felkopott az álla, és már a disznók moslékát is elkívánta éhségében, hazajött, mire az apja hétországra szóló welcome back partit rittyentett neki, levágta a hízlalt borjút, a tékozló fiúra a legdrágább ruhákat adta, felékszerezte, jobbról, balról megcsókolta.
Hogy ezt a szülői kettős mércét igazságtalannak találtam, abban talán az is közrejátszott, hogy három másik lánytestvérem mellett nőttem fel, az effajta szcenárió pedig gazdag táptalaja a szülők figyelméért és szeretetéért való versengésnek, még ha az békés módon folyik, akkor is. Aztán elköltözött a nagyobbik gyerekem, majd az első pár hétvégén, amikor hazajött látogatóba, egyszer csak ott találtam magamat a tékozló fiú apjának szerepében.
Már napokkal az érkezése előtt az óhajairól faggatom, mit enne, minek örülne, elég lesz-e hét fogás, vagy kívánja-e a nyolcadikat? Ami energiát megspórolok a hétköznapok során, hogy immár csak egy csemetéről kell gondoskodnom, aki javarészt a suliban vagy a haverokkal lóg, azt mind beleölöm a hétországra szóló welcome back lakomákba.
Ezek közül az egyik legjobban sikerült a házi döner kebab volt, természetesen házilag készített kenyérkével, amit még melegen félbevágtunk, tettünk az aljára görög joghurtos tzatzikit, arra frissen savanyított fehérkáposztát, fűszeres húst, paradicsom salsát, csípős szószt, és ropogós hagymát is (boltit). A kenyérke olyan finom lett, hogy amint elfogyott, rögtön kevertem is be a következő adagot másnapra, hogy jusson a tikka masala csirke mellé.
Íme a recept:
A kenyérkéhez fél kiló lisztet elkevertem egy-egy kiskanál sóval és cukorral, egy csomag száraz élesztőporral (ez kb egy evőkanál mennyiség), 300 mililiter langyos vízzel és egy evőkanál joghurttal. Összegyúrtam a tésztát, aztán pihentettem egy órát, amíg duplájára kelt. Akkor nyolc gombócra szedtem, azt sütőpapíros tepsire tettem tisztes távolságra, majd letakarva pihentettem még 10 percet. Közben begyújtottam a sütőt 230 fokra. Egy kis tálkában összekevertem egy tojás sárgáját két evőkanál joghurttal, azzal lekentem a bucikat, majd megnyomkodtam őket úgy, hogy először a szélétől kb. egy centire az ujjhegyeimmel körkörösen végig, majd négyzetrácsosan keresztbe és hosszába. (Talán a képen látszik a minta.) Ettől kilapulnak picit, de nem kell megijedni, a sütőben majd gyorsabban kigömbölyödnek mint én egy átmulatott hétvége után, pedig az se semmi. Végül megszórtam őket fekete szezámmaggal, és mentek kb. 10 percre a sütőbe.
És amikor a kisebbik gyermekem előjött a szobájából, hogy megkérdezze, a nővérének ugyan mi a frászért rittyentek minden hétvégén lakomát, azt feleltem (a Bibliából idézve):
„Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.”
-Oks. Akkor adsz egy kis pénzt? - kérdezett vissza.
.
Amúgy… a másikat sem kell félteni, nyugi.
A következő (bibliai) leckét ugyanis tőle kaptam a minap, amikor a hétvégi maradékokat épp stílszerűen különféle Carte d’or-os dobozokba csomagoltam, éhen ne haljon már nélkülem.
És ahogy ott álltam a fóliák, tégelyek, zacskók és folpack hengetek között, miközben az orrom alatt dünnyögtem, „hogy tudnám ezt a csokitortát igazságosan elosztani”, a lányom mögém lépett és bölcsen így szólt:
-Oszd el igazságtalanul. Az öcsém egész héten eheti a főztödet, nem?
És így került végül egy igazságtalanul nagy szelet a műanyag tégelybe.
Mert való igaz: néha az igazságtalan az igazságos.
(Ha további receptekre és történetekre vágysz, hadd ajánljam figyelmedbe A legrövidebb út a nők szívéhez című gasztroegyperces kötetemet, melyet itt az oldalon dedikálva megvásárolhatsz. Ölelés!)
