Időnként megkapom, hogy nekem milyen könnyű. Meg azt is, hogy X vagy Y is írna regényeket, csak épp sajnos nincsen ideje rá. Úgyhogy gyorsan el is spoilerezem a dolgot: könyvet írni senkinek nem könnyű, ezt bizton állíthatom. (Még ha vannak, művek, amik könnyed benyomást keltenek. Mint mondjuk a Fantasztikus róka úr.) Ideje meg mindenkinek arra van, amire csinál.
Amióta könyveket írok, valahogy én is másképp olvasom a legtöbb regényt. Sokkal inkább bele tudom magam képzelni az asztal mögött hónapokig (és sokszor évekig) gubbasztó szerző helyzetébe. Azóta másképp olvasom a könyvkritikákat is, legyenek azok elismerő, egekig emelő vagy épp ellenkezőleg, sárba tipró, az asztalról egy mozdulattal a porba söprő vélemények. És látom, érzem az alkotó magányát is, a temérdek áldozatot, amit egy olyan műért hoz hosszú időn keresztül, aminek a sikerét soha, senki nem garantálhatja neki előre. És amit ő sem láthat kristálytisztán, azon melegében, ahogy készül, szinte biztosan nem. Az majd csak akkor fog kiderülni, amikor felért a csúcsra, majd ott üldögélt még egy darabig egyedül. Azaz: elkészült a mű, és végighaladt az összes folyamaton, ami ahhoz kell, hogy az olvasó is a kezében tarthassa a kötetet.
„Ha valaki elhivatottan műveli a saját szakmáját, az némi áldozatot követel és ez vonatkozik az ember személyes viszonyaira is”
- mondta Alföldi Róbert nemrég egy interjúban, ahol a magányról kérdezték. Tökéletesen értettem, mire gondol.
December vége óta dolgozom egy könyvön, a Budapesti rémálmon. Néha szárnyalnak a folyamatok, néha viszont döcögős az egész. Van, hogy szinte ömlenek ki a mondatok a kezem alól, csak úgy dúskálok a jó ötletekben és a poénokban, amik még engem is megnevettetnek. És van, hogy minden szó kopog, az agyam félelmetesen kong az ürességtől, és bosszant, hogy szinte a semmiért keltem fel már megint hajnali ötkor.
Szerencsére most már - így tizenegy megírt művel a tarsolyomban - ismerem a mélypontok és az eufórikus lendület közötti hullámzást, nem ijedek meg tőle. Tudom, hogyan lehet kijönni a gödörből, hogy mik azok a dolgok, amik beletaszítanak olykor-olykor, és ezeket próbálom elkerülni, ha meg nem megy, akkor átkeretezni, túlélni őket.
(Persze, néha nem megy, és kell egy kis idő, amíg túlteszem magam az olyan kritikákon, mint hogy valaki szerint a Lepkebáb túlságosan fordulatos lett, mást meg az borított ki, hogy a Bakonyi zsiványok főszereplőjének kiforrott a személyisége. Hát… BOCS.)
Könyvet írni bizony hosszadalmas, fájdalmas, de leginkább sziszifuszi munka. Én egy regény alapján hónapokat gondolkozom, ötletelek, hátteret kutatok, szereplőket találok ki, majd miután kész a fejezetterv, újabb hosszú hónapokon át írom, minden egyes reggel mindössze egy oldallal hízlalva a művet. Olyan ez, mint odaállni minden egyes reggel egy böszme nagy, félelmetesen kinéző hegy tövébe, hátadon egy súlyos zsákkal, majd nekiindulni a meredek kaptatónak, és tenni egyik lábadat a másik után, míg fel nem jutsz a csúcsra. Hogy aztán reggel megint ott találd magad a hegy tövében, megint nekiveselkedj, és újra és újra.
Most már tudom, mik azok a mankók, amivel segíthetek magamnak abban, hogy minél zökkenőmentesebb legyen ez az utazás. Nem véletlen például, hogy a mesék is úgy kezdődnek: „egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl…” - hiszen sokszor a legelső mondatot a legnehezebb megszülni. De ha az megvan, kézenfogva képes vezetni a többit maga után.
A minél kidolgozottabb karakterek és háttér is sokat jelent, ha ügyesen alkottad meg a figuráidat, és jó alapot tettél alájuk, azok egy idő után már maguktól játékba állnak, és szinte már tőled függetlenül, önállóan cselekszenek és gondolkodnak egy-egy helyzetben.
Nagy önfegyelmet, elköteleződést és némi rutint kíván, hogy felkelj minden reggel, még vasárnap is hajnali ötkor, hogy írj, amíg nyugi van, és nem kopogtat a hálószoba ajtaján a millió más feladat.
A projekted iránti hűség sok lemondott találkozót, kihagyott eseményt is jelent, amiknél előre lehet látni, hogy ellehetetlenítenék a másnap reggeli munkát.
A mélypontoknál rendszerint igyekszem tovább küzdeni magam anélkül, hogy túl sok energiát pazarolnék a kétségeimre és az önmarcangolásra (pedig ezekben nagyon tehetséges v agyok!). Előre menekülök, szinte gondolkodás nélkül, miközben egy régi katonaember története jár a fejemben:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy sokat tapasztalt vitézember, aki azt a feladatot kapta, hogy taktikai okokból robbantson fel egy barlangot. Ő be is ment az üreg mélyére, majd ott kiélesítette a lövedéket, és elkezdett kifelé szaladni, hogy a szabad levegőre érjen, mielőtt bekövetkezik a detonáció. Futott, futott, ahogy csak a lába bírta… ám ekkor eszébe ötlött valami. Vajon miből is áll a futás folyamata? Hogyan, mi módon jut az ember előre? Ahogy ezeken a filozófikus kérdéseken töprengett, egyre inkább lelassult, majd megtorpnat. Úgy belezavarodott a gondolkodásba, hogy képtelen volt megmozdulni. A barlang ráomlott. Ő pedig szörnyet halt.
Hogy mi ebből a tanulság? Szerintem ez: vannak helyzetek, amikor nem kell gondolkodni.
Néha azzal teszel a legnagyobb szolgálatot magadnak, ha szaladsz ész nélkül előre.
Írod, ahogy kijön belőled, még ha szar is, majd jobb napjaidon gatyába rázod. A valamit mindig könnyebb szépre faragni, mint az üres lapot.
Könyvet írni azonban a legtöbb napon mégis olyan, mint szerelmesnek lenni. Ha jól megy, ha aznap épp lendületben voltál, akkor az olyan szintű eufórikus érzéssel ajándékoz meg, ami kárpótol mindenért. Akkor az ember úgy indul neki két órányi buzgó kopácsolást követően a kutyával hajnali hétkor, hogy húsz centivel a föld felett lebeg, rámosolyog a szembejövőkre, és tudja, ennél szebb ajándékot, mint tehetséget arra, hogy történeteket találhat ki a maga és mások örömére, nem kaphatott volna az élettől. Akkor minden egyes pillanat egy örömünnep.
És tiszta szívemből mondom: ezek az egyszerű, mégis emelkedett percek mindennél többet érnek nekem. Nincs is varázslatosabb, mint a képesség arra, hogy felépíts egy saját bejáratú világot a fejedben, ahová időről időre elbújhatsz a valóság elől, és ahol kedvedre lubickolhatsz.
És hogy ez kívülről olyan könnyűnek látszik?
Akkor jó. Örülök neki.
