Az egész lakásból csak ezt kértem: a vastagfalú, színes csészéit a hozzájuk passzoló tányérokkal.
Már rég nem teljes a készlet, az évtizedek során, mint a zoknik, ezek is elvesztették a párjukat. De nekem így is tetszik: a kék lehetett talán a nagymama kedvence, azon mintha a szája lekoptatta volna a festéket ott, ahol ivott belőle. Leginkább teát tejjel reggelente, hozzá pedig igazi lakomát rittyentett egy darab zsömléből. Három részre vágta, mindet megvajazta, aztán az egyiket megette sajttal, a másikat sonkával, és hogy desszert is legyen már a nap elején, a harmadikra baracklekvárt kanalazott.
Amikor kicsiként betegek voltunk, gyakran kötöttünk ki nála. Akkor tálcán hozta be a színes csészében az ovis teát, mézzel, citrommal, ahogy kell, almát vágott fel, mellé mindig akadt pár szem keksz is. Aztán odaült az ágyunk szélére, és mesélt. Rendszerint könyvből, saját meséket nem talált ki, pedig tele volt a feje sztorikkal, amiket a legmeglepőbb szóválasztásokkal adott elő.
Olyan sokan ismerték őt… olyanok is, akik pedig sohasem találkoztak vele.
Amikor elmeséltem egy kollégámnak, milyen bizarr fordulatot vett a nagymamám tetemtése, a válaszából rögtön tudtam, hogy ő is úgy ismeri, mintha éveken át sülve-főve együtt lettek volna.
A nagymamát december közepén temettük, pontosabban akkor volt a szórása.
Ahhoz képest, hogy 93 évet élt, sokan jöttek elbúcsúzni. Álltunk a kút körül, annak a tetején meg az urna, benne a nagymamámmal. Előtte állványon egy fiatalabb képe, negyven, legfeljebb ötven lehet rajta? Körülötte virágok, halomban. Oda sem merek nézni, nem akarok most mindenki előtt nekiállni sírni, ki tudja, abba tudom-e hagyni egyáltalán, ha rákezdek.
A pap rövid beszédet mond, hideg van, nem csűri-csavarja hosszan. Aztán a kántor énekel. Majd a hangszórókból felharsan a búcsúzene, a szökőkút spriccelni kezd, hol gyengén, hol erősen, hogy a búcsúnak is legyen művészi ritmusa, gondolom. A vízsugár lenyalja a nagymamám porait a szökőkút betonoszlopáról, bele a medencébe. Állok, és nézem, ahogy a nagymamám a vízbe kerül. Mennyit jártunk annak idején a Csasziba, ahogy ő a Császár-Komjádit hívta bennfentesen. Ő, a barátnői, meg én a mesekönyveimmel, heverésztünk a sárga és piros műanyag ágyakon, süttettük magunkat a nappal. Szeretett uszodába járni a nagymamám, most aztán úszhat kedvére ebben a decemberi fürdőben.
A zene egyre fennköltebb, a szökőkút vízsugarai is hozzá idomulnak, még erőteljesebben törnek felfelé. Akkor látom, a víz mindjárt eléri a medence karimáját, de még mindig szól a muzsika, zubog a víz, túlcsordul a peremen, majd le a földre, aztán folyik, folyik elénk, egyre növekvő tócsaként terül elénk a szürke térkövön. Először a pap hátrál két lépést, aztán a kántor.
Én is felállok egy hóbuckára, nem akarok a nagymamámra lépni.
Másnap elmesélem az incidenst egy kollégámnak. „Figyelj csak, amilyen egy életvidám nő volt a nagymamád, biztosan ő intézte így! Még akart egy utolsót szórakozni. Fogadjunk, hogy titokban hülyére nevette magát ezen az eseten.”
Hamar belátom, hogy igaza van. Szinte hallom a gurgulázó kacagását, ahogy meséli a saját temetését. Amit aztán az évek során egyre színesebben ad elő.
És tényleg igaz, hogy az is ismerte, aki valójában nem!
Pár hete találkoztam egy régi barátnőmmel. Külföldön él egy jó évtizede már. Elmeséli, mennyire megragadt benne, amit egyszer a nagymamámról mondtam: hogy szerinte a legtöbb szívfájdalmat könnyűszerrel orvosolni lehet egy jó fürdővel, egy szép regénnyel és egy kis körömlakkozással. Úgyhogy egy ízben, amikor a szomszédja, egy olasz lány nagyon neki volt keseredve, eszébe jutott ez a tanács, és átkopogtatott a lányhoz egy üvegcse piros színű lakkal, meg egy jó könyvvel. És a figyelmébe ajánlotta a habfürdőt is.
Kicsomagolom az örökségemet az újságpapírból: anyukám (őrá hárult szegényre az otthon felszámolása) a lakásban talált Népszava lapjaiba tekerte be a bögréket és a kistányérokat. A fekete bögre alól egy Gyurcsányos-Orbános karikatúra terül szét az asztalon. A nagymama az utolsó pillanatig szeretett tájékozott maradni, járatta a lapokat, és sokat hallgatta a rádiót.
Felteszek egy kotyogóst főni. Rendszerint instantot iszom lustaságból, de a nagymama azt mondta, az olyan rossz ízű, mint a krematórium.
Most már mindig itt lesz velem. Nem csak a szavaival, az elharmadolt zsemléjével, a varázslatos körömlakk-fürdő-regény gondűző kombinációjával, de a reggeli kávémban is: ott van a félhold alakú fehér kopásban a bögre peremén.
