Nagyon szeretem ezeket a kis fecniket.
Elképzelem, ahogy leül valaki a konyhaasztalhoz, és sebtiben lefirkantja a listát, mielőtt útnak indulna. Csak úgy magának, és úgy, ahogy ő tudja, nem kell utánanézni a pontos helyesírásnak. Ez egy üzenet magának magától, és ő pontosan érti, mit takar a cilibeng.
Azt is szinte látom, ahogy ránéz a listára, aztán belekukkant a pénztárcájába, és még otthon lehúz pár tételt - ez most, így hó vége felé nem fog beleférni. Nedves slozipapír helyett meg jó lesz a sima. Nem kell urizálni.
Vagy gondosan összeírja a férjének a listát, közben folyamatosan magyaráz, mit hol talál, a felmosóból nehogy a pirosat hozza, annak nem szereti a szagát, csak a zöld, a gyöngyvirágos jó, és ne felejtse el semmiképp a sliccelt bacont, jön haza a gyerek, és már be lett neki ígérve a szalonnába tekert csirkemáj.
Azon is gyakran tűnődöm, vajon hogy kerülnek az utca porába ezek a papírra felírt tervek. Elhajítják őket, amikor már tele a cekker? Ami a hétvégi menü lényegét szolgáltatta, a jól átgondolt haditerv hirtelen értelmét veszti a boltból kifele menet? Vagy talán még odafelé pottyan ki a zsebekből? A jó állapotban lévő cetlik így mindig aggodalommal töltenek el, vajon akit ezzel indított el a küldetésre az oldalbordája, mire fog emlékezni a lista híján? Volt valami piros… meg csirkemáj… de afelől is egészen biztos, hogy több volt a papíron két tételnél. És akkor elképzelem azokat a szegény férfiakat (meg esetleg nőket, végül is miért ne), akik ott keringenek az utcán, és nem mernek dolgavégezetlenül hazamenni. Nincs bátorságuk odaállni azzal, hogy a gondosan összeírt bevásárlólistát bizony elkutyulták. És húsz év múlva, amikor véletlenül összetalálkoznak az addigra már felnőtt unokáikkal a buszmegállóban, töredelmesen bevallják: nem a családjukat hagyták el, csak a bevásárlólistát.