Vajon miért nem tudunk magunkról úgy gondoskodni, ahogy a szeretteinkről?
Az új év elején különféle új változások eszközöltem az életemben, többek között felmondtam a WMN-nél, február közepétől szabadúszóként fogok a magazinba írni.
Azonban nem csak a külső dolgokra koncentráltam: régóta érő orvosi viziteket is lebonyolítottam. Körzeti orvos, nőgyógyász, vérképlabor… Idén leszek 49 éves, minél tovább élni, lehetőleg egészséges testben. Ennek pedig legkésőbb most kell megvetni az alapjait.
A vizsgálatokból kiderül: magas a koleszterinem (ami nálunk családi örökség), de azt is jelezték finoman a jó doktorok, hogy le kellene adnom jópár kilót.
(Amúgy nemrégiben volt a Nők egészséges testsúlyának világnapja, amit egy gyors – fürdőszobai – mérlegelés után úgy döntöttem, idén nem ünneplek…)
„Kardió, súlyzózás, low carb, és semmi cukor!” – hangzott az egyik verdikt. „Most kell megtennünk a szükséges, hogy ne alakuljon ki a menopauzával együtt inzulinrezisztencia, cukorbetegség és más rettentően súlyos problémák” –t a másik.
Így hát belevágtam az új életembe. Ami az édességet illeti, bevezettem a norvég módszert: csak szombatonként eszem desszertet (akkor is szigorúan egy tételt, ami – fájdalom – nem egy komplett tortát takar).
Elkezdtem edzőterembe is járni: igyekszem minden második nap egy bő órát sportlással tölteni. (A szakember iránymutatása az volt, hogy heti minimum 150 perc edzés legyen az életemben.)
És tudod, mi a durva? Hogy én ezt a csodálatosan élvezem rettentően: dolog addig nyüsz magam, amíg a fejemben lévő cintányéros majom végre elfárad. Ahogy az is, hogy látom hétről hétre a fejlődést. (Ne valami gigászira gondolj. Kis lépés az emberiségnek és nekem is, de hát a hangyák is eljutnak messzire, nem igaz?)
De akkor miért nem csináltam én ezt korábban, ha ennyire élvezem? Miért kellett megvárnom, amíg „rám van szólva”? – tettem fel magamnak a kérdést.
És rájöttem, hogy azért, amiért sok hozzám hasonló nő is így tesz: luxusnak érezzük azt, hogy addig költünk csak magunkra. Persze, sportoltam korábban is: a kutyával futottam (amíg bírta szegény), illetve edzettem ott, ahová a gyerekeimet hordtam sportolni. Ezen felül azonban nem tudtam beépíteni a rendszeres mozgást az életembe, mert úgy éreztem: azzal a családtól veszem el az időt.
Jó nagy marhaság, nem igaz? Ez is a „legidősebb lány szindróma” (https://wmn.hu/wmn-life/59946-legidosebb-lany-vagyok-szeretnek-felmondani-mert-elegem-van-es-elfaradtam ) egyik tünete: életünk másokról gondoskodásról szól (amiben aztán alaposan ki is égünk).
Vajon miért csak „felsőbb utasításra” kezdünk el magunkra is odafigyelni? Miért érezzük önzőségnek időt, energiát „pazarolni” olyan dolgokra, ami csak minket töltenek?
Hiszen végtére is a mi jóllétünk hosszú távon a családot is szolgálja. (Hihetetlen, hogy nem bírom leírni… Na, nekidurálom magam újra.)
Igenis ér csak magunkkal foglalkozni.
(Bravó, Borcsa!)
Így így: tanulok önző lenni, magamat előtérbe helyezni. És pironkodva bevallom: nagyon élvezem.
A márciusi könyvklubban majd erről is lesz szó: a porondon akkor a változó kor őrületei lesznek!
De előtte még megkávéztatjuk és megesszük Andrev Walden hét apját .
