Az a nagymamám, akiről olyan sokat meséltem. Aki az aranyos nagymama karaktereimnek a múzsája volt (és lesz mindig). Akinek egyedül Boriska voltam, és a Legszebb lány a halpiacon. A nagymamám, akitől az életszeretetemet is örököltem.
Rá és az ő életszeretetére gondolva készítettem ma ezt a reggelit, azt mondta, ő minden reggel ezt szerette enni: egy darab zsömle három részre vágva, az egyik szeletre sonkát tett, a másikra sajtot, a harmadikat megette édesen, hozzá tea, löttyintésnyi tejjel. Igen, ez ő: hogyan lehet lakomát rittyenteni egyetlen zsömléből.
A szavaim egy jelentős részét is tőle kaptam. Senkit nem ismerek, aki ennyire ízesen, kacifántosan használná a nyelvet, mint ő, akinek sokszor már a szóválasztásán elismerően mosolyognom kellett. A maszkot a covid alatt átkeresztelte firhangra, a brunchaimat következetesen gáblinak hívta, és a receptek leírásában gyakran került elő a miskulancia kifejezés (ahogy az ‘egy picike só, egy picike cukor’ is, ami úgy tűnik, mindenbe kell).
Nagyon szeretem ezt a képet róla, rólunk: itt annyi idős, mint most én. Ezért is lett Nagyanyó a neve, a barátai ezzel ugratták, hogy 47 évesen lett nagymama. Aztán a többi unokánál Nanóvá rövidült.
Nehezen álltam neki ennek a szövegnek. Amilyen szívesen és könnyen írtam róla mindig, ezt tologattam napok óta. Azt hiszem, úgy voltam vele, amíg nem írom le, hogy meghalt, addig még él.
Persze, bennem, a tőle örökölt szavaimban, és a hedonizmusomban is tovább fog élni.
Ő tanított meg arra, hogy a boldogsághoz vezető út: megtanulni értékelni az élet apró örömeit. Ezt képviselte ő is: nagyon szerette például megajándékozni magát egy csésze kávéval a városban. És ahogy üldögélt a piac sarkában egy presszóval a kezében, az arcát mosolyogva a nap felé fordítva, az magáért beszélt.
Többször megbeszéltük, hogy ha van menyország, akkor ott biztosan van egy piac is (különben mi értelme lenne a túlvilágnak, nem igaz?), és akkor majd ott találkozunk egy kávé mellett.
Ő most már ott üldögél, a csésze a kezében, az arcát sütteti a nappal, és biztosan mosolyog. És ha majd eljön az idő, hogy mellé ülök, biztosan elmeséli, ki mindenkivel barátkozott ott azóta össze.
Viszlát, Nanó, tali a piacon! (Tudom, tudom, most biztos felcsattansz, miért mondom, hogy ‘tali’.)