Nem kell feltétlenül megtépázott léleknek lenni ahhoz, hogy csodálatos művész váljon az emberből, de azért segít…
- ez az első gondolatom Wilhelm Busch élettörténetét hallva, akit idehaza a legtöbben talán a Max és Móric mesekönyv alapján ismernek.
A hét verses történet a világ egyik első képregényrajzolójává tette Busch-t. Amit azonban kevesen tudnak: a falu két rosszcsontjának kalandjai eredetileg nem a gyerekek számára íródott, Busch a Fliegende Blätter című szatirikus hetilap oldalain tervezte publikálni, a kiadója, Kaspar Braun javasolta, hogy inkább gyerekkönyvként jelenjen meg a mű. (Szóval aki azért berzenkedett a a két gazfickótól kisebb korában, mert szerinte ijesztők, nos, ez is lehet az oka.)
Wilhelmnek cseppet sem lehetett könnyű gyerekkora. Magas volt, vékony, törékeny és igen érzékeny, amik nem túl előnyös tulajdonságok egy farmon. Az állatok levágását például olyan rosszul viselte, hogy élete végéig berzenkedett a sertéshústól.
Kilenc éves volt, amikor Ebergötzenbe költöztették a szülei a nagybátyjához, egyrészt abban a reményben, hogy ott majd megfelelő oktatásban részesülhet, másrészt a helyhiány is erre kényszerítette őket (Wilhelmnek még hat testvére született.) A szüleitől onnantól fogva ritkán találkozott: amikor 12 éves korában hazalátogatott, az édesanyja meg sem ismerte.
Ebergötzenbe lelt viszont örök barátságra Erich Bachmannal, a molnár fiával, aki Max karakterét ihlette. És innen már könnyű kitalálni: Móric pedig nem más, mint maga Wilhelm Busch.
A Max és Móric mese azért is volt szenzációs a maga idejében, mert szakított azzal a gyerekirodalmi hagyománnyal, mely az ifjúságot mind afféle kicsiny felnőttként, vagy ártatlan lényként ábrázolja, a gyerekek történeteivel pedig az olvasókat igyekezett minden szépre és jóra okítani. Hát… Max és Móric a skála ellenkező végén található, ők szabályosan terrorizálják a kis falu lakóit. Elnyiszálják a hidat, hogy Böck mester a vízbe pottyanjon, Lämpel úr pipájába puskaport szórnak, Fritz bácsit cserebogár invázióban részesítik. Csínytevéseik (már ha lehet ezeket még finomkodva így nevezni) sokáig megtorlatlanok maradnak, és csak a hetedik énekre éri el őket a brutális vég: miután bedarálta őket a paraszt a malomban, kisüti őket a pék, a kacsák pedig feleszik a darabkákat. A lókötők rettentő pusztulását látva Bolte özvegy csak így reagál: „Ezt a sorsot jönni láttam!” Max és Móric bizony nem az a két gyerek, akit meghívnál magadhoz zsúrba, ez igaz, ahogy az is, hogy a felnőttek sem különösebben szimpatikusok, nem szívesen tartózkodnál az ő világukban sem.
Ahogy az sejthető, Max és Móric története igencsak megosztotta a közvéleményt. Egyrészről roppant hamar népszerű lett: a művet 1865-ben adták ki, 1866-ban lefordították dán nyelvre, a következő évben megjelent az angol kiadás, amit japán és héber fordítások is követtek. Busch 1908-ban bekövetkezett haláláig már közel félmilliós példányban kelt el a két átokfajzat története, azóta pedig 150 nyelvre lefordították - természetesen magyarul is megjelent (de pdf formátumban online is elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán, két nyelven). Max és Móric figurái beleivódtak a német kultúrába és mindennapokba. Iskolák, éttermek, kocsmák viselik a nevüket, de megjelennek savanyú káposzta-, kolbász- és sajtcsomagokon, bélyegeken, és mindennapi használati tárgyakon is, kulcstartókon, pólókon, uzsonnás dobozokon, bögréken, vagy éjjeli lámpákon.
Busch könyvének sikerét jópáran nézték zsigeri ellenérzéssel. Utálták, hogy a felnőttek karikatúraszerűek, nevetségesek. Hogy a gyerekek szemtelenek, komolytalanok. És a ma oly divatos fóliázási őrülethez hasonló akció sem kímélte: Steiermarkban még 1929-ben is megtiltották az iskolai tisztviselők, hogy a könyvet 18 éven aluliaknak árulják - amitől persze mindenki azonnal el akarta olvasni a botrányos művet!
Max és Móric (illetve Wilhelm Busch) életében te is alámerülhetsz! Az egykori malom, ahol Busch éldegélt, még mindig ott áll Ebergötzen városában (mely Göttingentől mindössze fél órányi buszútra található). Ma már múzeumként működik, mely nem csak Busch életébe nyújt betekintést, de a korabeli malom működésébe is, az idegenvezető pedig szívesen végigkalauzolja a látogatókat (akár angol nyelven is) Max és Móric, illetve Wilhelm és barátja, Erich valóságában.
A közelben pedig megtalálható a kenyérmúzeum, ahol a földszinten kenyérsütő workshopokat tartanak (csak hogy tudd: Németországban 3200 különféle kenyér készül!), az emeleten pedig megnézheted nem csak azt, hogy milyen izgalmas a kenyerek nemzetközi világa, de arra is fény derül, hogyan büntették régebben a pékeket, ha nem lett jó minőségű a kenyerük.
Ha a sok péksütemény láttán nagyon megéheznél, akkor pedig irány a múzeum melletti kávézó, ahol mi mást is ennél, mint egy jó flammkuchent, miközben a helyiek arcát pásztázhatod: vajon felismered-e benne a Max és Móric könyvekben szereplő felnőttek leszármazottait?
(Az utazásomat a Germany Travel támogatta.)
