Ezt mostanra már tudom magamról.
Emlékszem, lassan húsz éve, amikor meghalt a dédnagymamám, eleinte fel sem tudtam fogni a veszteséget. Öreg volt, bőven túl a kilencvenen, már ő is régóta készült távozni, nem ért minket váratlanul, amikor végleg elment.
Aztán teltek, múltak a hetek, míg egyik nap hirtelen eszembe nem jutott: de jó lenne meglátogatni a Mamit, beszélgetni vele egy kicsit.
És tulajdonképpen akkor esett le igazén a húsz fillér, akkor fogtam fel igazán: soha többé nem lehet.
Megjelent az új könyvem, A legrövidebb út a nők szívéhez. Két bemutatója is volt, egy a nagyközönségnek egy könyvesboltban, a másik pedig a Fény utcai piacon újságíróknak. Ez egy evős könyv (én szerintem adhatnánk mellé szalvétát is olvasáshoz, hogy legyen mivel letörölgetni a kicsorduló nyálat), úgyhogy szerettem volna egy evős premiert is tartani neki, olyasmit, mint amikor a barátaim jönnek el hozzám vacsorázni. Sütöttem az alkalomra csokis kekszet, meg dinsztelt hagymás focacciát, készítettem pácolt gyömbéres paradicsomot, fokhagymás, babos mángoldot tükörtojással, Fűszeres Eszter barátnőm pedig parádés humusszal készült. A végén koccintottunk is, mégiscsak az új gyerek születéséről van szó!
Másnap, mikor kifújtam magam, nyúltam a telefonomért. Szerettem volna felhívni a nagymamámat, hogy elmeséljem neki, hogy ment a bemutató, hogy ízlettek az ételek a szakmabeli kollégáknak. Hiszen abban az időben, amikor a könyvet írtam, sokat beszélgettünk róla. Szerdánként, amikor sétálni mentünk, aztán hazakísértem, volt, hogy felolvastam neki a legújabb gasztroegypercesemet.
Ödön, a nyugdíjas kém történeténél nagyon kacagott:
„Boriska, te hogy tudsz ilyeneket kitalálni?!”
Szóval nyúltam a mobilom után, hogy mindent elmeséljek neki. Aztán visszahúztam a kezem.
Telefonon már nem tudok neki elmesélni semmit.
Azért…
Azért bízom benne, hogy ő is ott volt. És látta. Talán még az illatokat is érezte.
Nem, biztos vagyok benne, hogy ott volt. Ahogy mellettem van sokszor főzésem közben is. A hangja, ahogy mondja a receptjeit. A nagymamám ételeibe két dolog mindig kellett:
„egy picike só, egy picike cukor”.
