Fogd be a pofád, György! Pár napja egy beszélgetést moderáltam közönség előtt, színpadon. Nagyon jó volt a téma, csodásak a kerekasztal meghívott vendégei, a publikum is jól rezonált, nevettek is, kérdeztek is, remek visszajelzéseket kaptam… Klasszul sikerült, na! Annyira, hogy amikor hazafelé sétáltam, éreztem, ahogy a szívemet eltölti a boldogság, a hála, amiért csupa olyan dolgot csinálhatok, amiben ennyi örömömet lelem, amiért azt a kedves mosolyt is kaptam a végén a szervezőtől… És akkor belém hasított a gondolat. Hirtelen eszembe jutott egy mondat, amit a legvégén az egyik résztvevőnek makogtam. „Baromság volt. Biztos teljesen hülyét csináltam magamból! Hát minek kell nekem ügybuzgóskodni?” – kezdtem el szapulni magam… aztán észbe kaptam. „Kussolj már be, Gyuri!” – förmedtem rá a belső kritikusomra. Hogy miért pont így? Elmesélem. Milyen siker?! A hivatásomból adódóan viszonylag sok nővel dolgozom együtt, vagy kerülök valamiféle munkakapcsolatba. Okos, ügyes, tehetséges, szorgalmas nőkkel többnyire. Így alkalmam van hosszú évek óta megfigyelni azt a jól fejlett imposztorszindrómát, amit a legtöbben nevelgetnek, dédelgetnek magukban. (Imposztorszindrómának hívjuk azt, amikor egy amúgy sikeres ember képtelen elismerni a saját eredményeit, és állandóan attól fél, hogy kiderül: valójában egy csaló, aki semmihez sem ért.) Egyszerűen képtelenek vagyunk értékelni a tehetségünket, a sikereinket, akármilyen keményen megdolgoztunk érte. Inkább a szerencsét tesszük meg a felelősnek az érdemeinkért, az ismerősnek vagyunk hálásak, aki beajánlott, felvett, észrevett. Másokat felemelünk, magunkat meg szerényen betessékeljük az ajtó takarásába. (Nagyjából úgy, mint amikor valaki a ruhánkat dicséri meg, és máris, reflexből tesszük oda: „jaj, régi rongy!” Vagy: „ugyan, hagyd, turkában vettem”.) „Jaj, kislányom, hogy lehetsz mindig ilyen ügyetlen!” A másik, amiben úgy érzem, jó páran bűnösök vagyunk, az az, hogy buzgón nevelgetjük, tápláljuk a belső kritikus hangunkat. Biztatjuk, hogy vágja csak szépen a szemünk közé azt a sok ocsmányságot, amiket amúgy még a szomszédasszonyunkra sem mondanánk, nemhogy a legjobb barátnőnkre. Sőt, még egy bömbit is a kezébe nyomunk, hogy jobban tudja ordítani, mit csinálunk rosszul, miben vagyunk bénák, hol és hogyan viselkedtünk hülyén. Ez a belső kritikus persze nem minden esetben a saját gyártmányunk, nem egyedül hoztuk őt létre. Hogy ez mennyire van így, arra egy egyszerű vizsgálat is elegendő: csak meg kell hallgatni, kinek a hangján, kinek a szóhasználatával beszél hozzánk ez a pöffeszkedő, bíráskodó, a kákán is csomót kereső alak. Sajnos, ezt a gáncsoskodó figurát általában valamelyik felmenőnktől kaptuk, az anyánktól vagy az apánktól, netán mindketten dolgoztak azon, nehogy „elszaladjon velünk a ló”. És nem is rosszindulatból teszik! De hát a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Az én imádott nagymamám például rendre igyekezett a valóság talaján tartani azzal, hogy ha például elmondtam, mit bókolt nekem egy fiú, mindig azt felelte: el ne hidd! Biztos csak akart tőled valamit. „Kérdeztelek, Ubul?” Aztán visszük tovább ezt az örökölt, kritikus hangot mi is. Lehet, hogy már rég nincsenek mellettünk a szőrszálhasogató felmenők, de nem is kell, hogy ott legyenek. Elvégezzük helyettük is a munkát. Visszahúzzuk magunkat, megtaláljuk a kazalnyi sikerben az egy tűt, amivel döfködhetjük magunkat. Na ennek próbálok most véget vetni, elmondom, hogyan! A múltkor egy podcastban kaptam ezt az egyszerű, de nagyszerű ötletet, amit azóta is alkalmazok. Csodálatosan bevált. Azt tanácsolta egy nőci, hogy adjál férfinevet a belső kritikusodnak, úgy sokkal könnyebb elhallgattatni. Tehát legközelebb, amikor előbugyog benned a kétség és az önostorozás, hogy „ezt biztos szarul csináltam, nem tetszett senkinek, már megint milyen béna vagyok” – akkor ugasd le ezt a hangot, nevén nevezve az illetőt. „Fogjad már be, Zotmund!” „Ki a tosz kíváncsi rád, Ödön?” „Irigykedsz tán, Norbert?” „Neked fele ennyire sem menne, Balambér!” Igen, tudom… most biztos páran kiakadnak, hogy miért kap a belső hang férfinevet. Van pár oka, de az egyik: mert vicces. És azt a Harry Potterből is tudhatjuk, hogy igenis működik, ha az ember kikacagja a félelmeit. Az élete megbénítóit. Szóval: adj neki valami cifra nevet, aztán küldd el a brébe. Neked ugyan ne pofázzon egy ilyen bumfordi Szaniszló. Taka van, Pongrác! Kép: Fortepan/Magyar Rendőr
