– Minden vizsgámra velem együtt tanult. Néha cukkoltam is vele, hogy csak kérvényeznie kellene, a tudása alapján simán megkapná a diplomát. Meg azzal is húzom olykor, hogy ha egy repülőn valaha elhangzik a kérdés: van-e a fedélzeten orvos, bátran tegye fel a kezét, nem fog lebukni – mesélte nevetve Jola. – Persze gyakorlati tapasztalatra nem tudott ilyen körülmények között szert tenni, de elméletben verhetetlen. Jola az elmúlt tizenöt év során egyetlen randin sem mesélt az édesapjáról senkinek. Tudta, hogy a különlegesen szoros viszonyuk – ami az anyukája halála után még intenzívebb lett – sok férfit visszariasztana. Volt ebben korábbról elég tapasztalata. Akadt olyan férfi, aki szó nélkül felállt és hazament, amikor Jolából kibukott a vallomás: „apukám a legjobb barátom”. Utólag jött rá, hogy a pszichológus srác is csak azért találkozott vele hatszor, mert felcsigázta annyira a téma, hogy aztán egy online magazinba cikket írjon róluk „Negyvenévesen is apakomplexusos” címmel. Furcsálta is, hogy a fickó minden randin már a következő találkozót egyeztette, egészen a hatodikig, amikor se szó, se beszéd, eltűnt. Azt is bizarrnak találta, hogy állandóan az apjával való viszonyáról faggatta. Aztán amikor meglátta a férfi nevét a cikk bevezetőjében, összeállt a kép. Alaposan végigolvasta az anyagot, és arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet valami jó szakember az illető, ha ennyire nem értette meg a kapcsolatuk lényegét. Amikor megözvegyült az apja, borzasztóan mélyre zuhant. Bár Jola még csak nyolcéves volt, a gyermekek éleslátásával pontosan tudta, hogy ebben a lelket betöltő sötét éjszakában az ő jelenléte az egyetlen pislákoló gyertyaláng. Ha nincs a lánya, akiről gondoskodnia kell, az apjának talán nem is lett volna maradása a világon. Összekapaszkodtak ketten, és úgy evickéltek ki a szürke bánat óceánból. Ő lett az apja életének középpontja. Őérte élt. És Jola szerencsésnek tartotta magát ezért a szoros, szeretetteli viszonyért. Hány, meg hány olyan barátnője volt, akire nagy ívben tett az apja! Az egyikük állandóan azért küszködött, hogy végre elnyerje az elismerését, de az csak a fiait látta, csak őket istenítette, számára egy lány semmi értéket nem képviselt, ha húsz diplomája volt, akkor sem. A másik jó, ha évi kétszer beszélt az apjával, akit teljesen maga alá gyűrt az élete az új felesége mellett. Ehhez képest Jola mindig, mindenben számíthatott az apjára. Felhívhatta éjjel kettőkor, az boldogan elautózott érte a város másik felén épp véget ért buli helyszínéhez. Minden versenyén ott volt kivétel nélkül, hogy az első sorból szurkoljon neki. Egy hatökrös szekérrel sem lehetett volna távol tartani! Vigasztalta, ha szomorúság érte, és vele nevetett minden bolondságon. Együtt tanult vele a gimnázium négy éve alatt, alaposan kikérdezte minden dolgozatírás előtt, amit pedig egyikük sem értett, annak utánaolvasott. „Közösen legyűrjük ezt is, kölyök!” – mondta az orvosi egyetem nehezebb vizsgái előtt. És igen, bár már nem egy fedél alatt laknak, de egy háztömbben. És igen, minden nap beszélnek egymással. Ők tényleg olyanok, mint a borsó meg a héja. Igazán szomorú, hogy ezt olyan kevesen tudták elfogadni. Pontosabban: Zílión kívül eddig még senki. Őt sem merte volna beavatni életének kedvesen mókás részleteibe, ha a férfi táskájából nem kerül elő egy kissé megtépázott szendvics, amikor benyúlt, hogy előszedjen egy zsebkendőt. – A manóba… erről teljesen megfeledkeztem. Anya nagyon csalódott lesz – csúszott ki a férfi száján, ahogy szomorúan forgatta a kétdimenziósra lapult kenyérszeleteket. Aztán elárulta: késői gyerek, talán ez volt az oka, hogy az édesanyja a széltől is óvta. És hogy a mai napig sok mindenben segíti. Amiről tudja, hogy egyesekből visszatetszést vált ki, de a rendkívül stresszes, temérdek energiát igénylő munkája mellett nagyon jól jön, hogy van valaki, aki ennyire odafigyel rá. Időpontot egyeztet a fodrásszal, pedikűrössel, masszőrrel, bejelenti az orvosi szűrővizsgálatokra, rendszeres időközönként kitisztíttatja az öltönyeit, olyan takarítónőt szerez neki, aki zokszó nélkül vasal is, és gondoskodik róla, hogy a munkahelyén is kiegyensúlyozottan tudjon étkezni. – Persze, néha valóban egy kicsit sok tud lenni – tette hozzá Zílió zavartan. Jola azonnal érezte: a pironkodása nem annak szólt, hogy egy ennyire személyes és megosztó dolgot árult el magáról. Hanem röstelte, amiért ilyen hálátlan gondolatai támadnak az önfeláldozó édesanyjával kapcsolatban. Jola és Zílió még randevúztak párszor. Néhány alkalom után a férfi már magától köszönt Jola apjának, a mosolygós szemű bácsinak, aki mindig ott ült a kávézók valamelyik eldugott sarkában, ahol nem volt láb alatt, de kéznél volt, ha mégis úgy alakulna. Aztán be kellett látniuk, hogy hiába az összhang, ha hiányzik a kémia. Valószínűleg más okból sodorta őket össze a sors. Teljesen mégsem szakadtak el egymástól. A családi ünnepek során mindig összefutottak a szüleiknél. Ilyenkor nemcsak jókat beszélgettek, de együtt ugratták Jola apukáját is, aki egészen nekigömbölyödött, amióta Zílió anyukája gondoskodott róla. Zílió anyukájának kényeztető céklasalátája Négy szép céklát bedörgöl olívaolajjal és sóval, majd a gumókat egyenként alufóliába csomagolja és egy jénaiba téve 200 fokon nagyjából 45 perc alatt megsüti. Megvárja, míg kissé kihűl a zöldség, akkor meghámozza, felkockázza, és összekeveri egy kevéske tejföllel. A tálakra bébispenótot tesz (ami egy igazi vitaminbomba, természetes folsav- és vasforrás, azon felül gyulladáscsökkentő, csonterősítő és daganatellenes hatású, és még az immunrendszert is erősíti), arra ráhalmozza a céklát (már csak azért is, mert a számos jótékony hatása mellett javítja a vérkeringést, még az agyban is, plusz csökkenti a vérnyomást), rámorzsol kéksajtot, és a végén megszórja olívaolajon megpirított dióval (rendszeres fogyasztása védi a szívet, javítja az agyműködést, és erősíti az immunrendszert!). (Kiemelt kép: Matt Bennett/Unsplash, belső: saját)
