Amikor várandós voltam a kisfiammal, igen erős vágyakozás lobogott bennem némi paradicsom után. Elszaladtam hát a piacra, vettem egy kilóval, aztán otthon hosszan szagolgattam a semmivel össze nem hasonlítható illatát, gyönyörködve néztem a piros, fénylő bőrét pettyező aranyszemcséket (nem hiába hívják az olaszok pomodoro-nak, azaz arany almának). Majd felszeleteltem, besóztam, mind megettem, és utána leültem a fotelbe és elkezdtem vágyakozni némi paradicsom után.
Aztán megszületett a kisfiam, eltelt pár év, és kiderült: az ovis paradicsomlevesnek nála nincs is nagyobb rajongója. Egy időben kondérjával gyártottam számára a sűrű, sötét piros levet, hol krutonnal, hol betűtésztával, ahogy illik. Majd tovább cseperedett, és már megette a paradicsomos tésztát is, igazi paradicsomból. Mi az, hogy megette, két pofára tömi azóta is! Akárcsak a paradicsomos bruschettát, a paradicsomos focacciát vagy a képen is látható sült paradicsom levest.
Úgyhogy biztos vagyok benne, annak idején is ő kiabált ki nekem a hasamból: paradicsomot nekem ide, de izibe!
És ezt persze mindig el is mesélem neki: hogy ő már magzat állapotában is paradicsomra vágyakozott - még ha a sztorizásomtól olykor legszívesebben menekülne is. Mit érdekli őt, hogy, s mint volt, amikor ő még csak kis porbafingó volt, hiszen nem szeret arra gondolni: volt ő is kisgyerek, amikor végre ilyen szép, felnőtt(ish) deli legénnyé nőtte ki magát. Ne fárasszam a hülyeségeimmel!
De én azért mondom kitartóan, mert kellenek a rólunk szóló történetek, amik aztán legendákká nemesülnek, és hozzátesznek az identitásunkhoz. Ezek lesznek a mi saját meséink, amiknek mi vagyunk a főszereplői, amik - a családunkban legalábbis - szájról szájra terjednek. Hogy ha tőlünk valaki meglátja, aznap a piacon különösen szép, piros húsú, bódító illatú, aranypettyes paradicsomot lehet kapni, arról eszébe jusson: bizony, a Marci már magzat korában is ezt szerette, csak ezt ette! És akkor majd ez a legény, aki most úgy hiszi, ő már ilyen nagy és érett felnőttként, és méghozzá teljesen önállóan született e világra, majd nagypapa korában azért csak mesélhesse ezt is a sok más legendája mellé a kisunokáknak: én bizony már in uterus faltam a paradicsomot, úgy képzeljétek, kis pupákok.
És ez mégiscsak jobb mese (legalábbis szerintem), mint az, ami nekem jutott: az én családomban az eposzi jelzőm, a legfőbb atribútumom, és a történetek, amiket rólam mesélnek, szinte mind arról szólnak: a Borcsának soha be nem állt a szája, mindenkinek lyukat beszélt a hasába.
