Ildikó oda se hederített a férje türelmetlen mozdulatára, ahogy az ujjaival a kormánykeréken dobolt, arra várva, hogy végre beüljön mellé az autóba. Hadd várjon csak a Berci pár percet még, ennyit igazán kibírhat.
Az otthoni feladatai - például a férje ingeinek kivasalása - megvárják. Újra átölelte az édesanyját, az elmúlt tíz percben negyedszerre.
-Ildikém, eltettem nektek a maradék morzsasütit, egyétek meg, drágám, jó? - hadarta el újra a mama, holott ugyanezt a lelkére kötötte az ebéd végeztével, a kávézás alatt, a liftben és az utcára kilépve is.
Ildikó imádott elbúcsúzni az édesanyjától, ez a vasárnap délután négyes szertartás volt az egész hete fénypontja. A világért ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, annak ellenére, hogy a férje már több ízben is pedzegette, lenne jobb dolga is hétvégén, mint az anyósánál gubbasztani minden átkozott vasárnap, miközben nagyokat hallgattak a rántott hús felett. Ildikó azonban nem engedett. Az ő lelkének szüksége volt rá. Nem a gubbasztásra, nem a rántott húsra. Hanem a búcsúra.
Itt, az utcán érezte egyedül az anyja szeretetét.
Ami azt illeti, soha nem tudtak egymással mit kezdeni. Ildikó egyetlen gyerekkori emléket sem tudott volna felidézni, amikor az anyja őszinte érdeklődéssel fordult volna felé. Amikor kislányként az anyjához futott a frissen elkészült rajzával, egy csokor virággal, amit a kertben szedett, vagy a verssel, amit az iskolában gyakoroltak be az évzáróra, az anyja minduntalan elhajtotta. „Menj most odébb, Ildike, hát nem látod, hogy nem érek rá?” - legyintett felé a konyharuhával vagy a portörlőronggyal. Ildikó egy idő után már nem próbálkozott. „Jó kislány vagy, Ildike” - dicsérte meg az anyja, amikor szép csendben üldögélt órákon keresztül a vasalt ruhájában a nagycsaládi karácsonyon. „Jól vagy, Ildike? Szeretem, ha jól vagy. Azt szeretem, ha nincsen semmi gond” - trillázta a mama gyakorta, amikor átsietett a nappalin, vagy bekukkantott Ildikó szobájába, mielőtt a dolga után szaladt volna. Ennél mélyebb beszélgetésekre valahogy sohasem tudott sor kerülni. Sem akkor, amikor még egy fedél alatt éltek, sem azután, hogy Ildikó megragadta az első kínálkozó alkalmat, és beült Berci autójába, hogy átköltözzön vele a szomszédos városkáig.
-Feltétlenül írjatok, ha hazaértetek! - kötötte Ildikó lelkére a mama, mikor végre helyet foglalt Berci mellett, és a férfi beindította a motort. Ez a mondat volt az egész rituáléból Ildikó legeslegeslegkedvencebbje. Ilyenkor szántszándékkal mindig eszébe idézte az első alkalmat, amikor így búcsúztak, a meleg érzést, amit az édesanyja látszólagos aggodalma keltett benne, és a bizsergést, amit az új élet ígérete jelentett.
-Persze, hogy írunk - ígérte, és hálásan nézett az anyjára a törődésért. Ezért soha nem is javította ki, hogy valójában úgy lenne helyes: amikor hazaértek, és nem ha. Hiszen eddig mindig hazaértek, mégis, milyen akadály történhetne azon a húsz kilométeren, ami a kettejük lakhelyét elválasztotta.
De még az is lehet, hogy igaza volt az anyjának. Épp így volt helyes: HA. Hiszen ebben benne volt a feltételesmód, és vele együtt remény: egyszer, valami csoda folytán mégiscsak másik otthonba érkezik. Egy olyanba, ahol ő is érdekes lehet. Talán még akkor is, ha nem csak teszi szép csendben a dolgát.
Gyümölcsös crumble - Morzsátlanítva
Az egyik kedvenc, gyorsan összedobható desszertem a crumble, praktikusan bármilyen szezonális gyümölcsből el lehet készíteni, amikből temérdek mennyiséget felvesz. Ha valami már kevésbé szép, jó ideje poszorodik búsan a hűtő mélyén, és a család gyermektagjai undorkodva húzgálják rá a szájukat, pöffents belőle egy crumble-t és kétpofára fogják enni, garantálom.
Almából is remek télen, de most használjuk csak szépen ki az eperszezont (akár rebarbarával tarkítva).
Én most a kevésbé morzsás verziót rittyentettem össze, mert szerettem volna csinos szíveskéket fabrikálni a tetejére. Úgyhogy a tésztám - a nevével ellentétben - nem morzsázható, de hát épp ez a cél. Ez egy laza recept, nem kell méricskélni nagyon, csak csináld, ahogy kijön a lépés, jó lesz a vége, hidd el!
Nagyjából háromnegyed kiló epret lecsumáztam, leszórtam kábé öt evőkanál cukorral, majd összerottyantottam alacsony tűzön. Akkor megkóstoltam, elég édes-e, majd két evőkanál kukoricakeményítőt összekevertem szemre úgy fél deci vízzel, és ezzel egy pöttyet besűrítettem a levét.
Amíg az eper pöfögött, összekevertem 250 gramm lisztet 6 evőkanál vajjal, 1 deci kefírrel, 70 gramm cukorral, egy kiskanál sütőporral és egy csipet sóval. Ennek egy sima tésztának kell lennie, ha túl ragadós, tegyél hozzá még egy picike lisztet, ha túl morzsálós, akkor kefírt. A lényeg, hogy egyben legyen. Kinyújtottam, szíveket szaggattam belőle (a második nyújtásnál megszórtam a tésztát aranyszínű cukordísszel, és úgy szaggattam ki pár szívet, hadd villogjon, csillogjon), majd a szívecskéket az eperragú tetejére rakosgattam, és betoltam a 190 fokos sütőbe pirulásig - nagyjából 25 percre. Ha igazán szeretnél magadnak udvarolni, edd forrón, vaníliafagylalttal.
Aztán mondd el szépen, Ildike, hogy vagy. De tényleg, úgy istenigazából: hogy vagy?
