Heinz Sielmann, avagy, ahogy a britek hívták: Mr. Harkály. Pedig nevezhették volna a német David Attenborough-nak is nyugodtan.
Előszeretettel csapok le az olyan történetekre, amik úgy kezdődnek, hogy…
…egyszer volt, hol nem volt, élt egy kisfiú (vagy kislány), aki egyre rosszabb jegyeket kapott az iskolában.
Az ilyen gyerekekről ugyanis gyakran kiderül, hogy valójában rendkívül tehetségesek, és ha ők írhatnák meg a maguk életrajzát, biztosan azzal indítanák, hogy felháborodva elmesélik, milyen sok idejüket elvette az iskola az IGAZÁN lényeges dolgoktól.
Úgy képzelem, hogy így lehetett ezzel a kis Heinz is, aki olyan odaadó szerelmese volt a madaraknak, hogy hajnalok hajnalán felkelt, hogy megfigyelhesse őket még a tanórák kezdete előtt (és egyre gyakrabban helyette is). A jegyei azonban sajnos visszatükrözték, hogy álló nap csak a szárnyas barátain jártak a gondolatai. Az anyukája (bölcs asszony!) azonban erre fel nem megbüntette, hanem megígérte: ha javít az osztályzatain, kaphat egy fényképezőgépet.
A 17 éves Sielmann így lett elkötelezett természetfotós, 1938-ban pedig megszületett az első természetfilmje Kelet-Poroszország madárvilágáról.
A harkályokról szóló alkotását, melyet egy igen intim szemszögből, a madarak fészkén belülről filmezett, Az erdő ácsmesterei (Carpenters of the Forest) címmel 1954-ben vetített le a BBC, és elképesztő sikeres lett az egész világon. Nem is csoda, hiszen a néző a közeli felvételeknek hála olyan pillanatait leshette meg a madaraknak, amit soha korábban: szemtanúja lehetett a hangyák és lárvák után kutató hosszú nyelvű harkálynak, de az infravörös felvételeknek köszönhetően azt is láthatta, hogy viselkednek a madarak, miután leszállt az éj. Sielmann-nak az összes madár közül, amiket élete során megfigyelt és dokumentált, a fakopáncsok maradtak az örök kedvencei. (Az emlősök közül pedig a vidra, akit az intelligenciája miatt becsült különösen.)
Rengeteg hasonlóképp bensőséges természetfilm került ki a keze alól, ő mutatta meg, a mókusok hogyan nevelik kicsinyeiket egy gallyfészekben; Sielmann-nal együtt követhetjük egy hörcsög életét annak labirintusszerű odújában, filmezett dongókat, amint egy vakond elhagyott odújában gondozzák a kaptárukat; és közeli felvételeket készített a sötétben brekegő békákról.
Sielmann azonban nem csak az európai erdők állatvilágát hozta el az emberek nappalijába. Az ötvenes években a belga király megbízásából Kongóba utazott, ahol filmes vágó feleségével, Ingével, és kis csapatával a helyi lakosok mindennapjait is dokumentálta. De egy másik, igen népszerű filmjében a kongói gorillák életét mutatta be, Az erdő urai címmel, melyet később 26 nyelvre lefordítottak. Ennek a mozinak az angol verziót maga Orson Welles Oscar- és Grammy-díjas amerikai színész-rendező narrálta.
Az egész életét a vadon élő állatok megfigyelésének szentelte, utazott repülővel, motorcsónakkal, kenuval, helikopterrel, tutajjal, öszvérrel, felfújható csónakkal, rénszarvasok vagy kutyák által húzott szánnal. Egy ízben tíz hónapot töltött egy esőerdőben, hogy ott paradicsommadarakat filmezhessen.
A sors azonban nem csak a természet ember által való pusztításán, melynek folyamatosan tanúja volt, de egy személyes tragédián keresztül is megmutatta, milyen törékeny és múlandó az élet: a Sielmann házaspár egy balesetben elveszítette a 25 éves fiukat. Talán ez adta meg a végső lökést, hogy létrehozzák az alapítványukat, mely a környezet elkötelezett védelmét, ismeretterjesztést, edukációt, a biodiverzitás elősegítését tűzte ki célul. 1994-ben megalapították a Heinz Sielmann Stiftung-ot, mely Göttingentől csupán 40 kilométerre található (és a városból távolsági busszal könnyedén elérhető).
A programok java része ingyenes, van edukatív kincskeresés, a gyerekek a földből szedhetnek agyagot, majd az agyagozós workshopon megismerkedhetnek hagyományos technikákkal. Van bogárhotel, denevérek számára fenntartott lakhely, de a kendermagos tyúkok, libák, pávák, kecskék, szamarak és malacok is.
Az én kedvencem azonban a szarvasmarhák tacskója volt, a Harzer highland nevezetű. Ezeknek a kérődző állatoknak ugyanis fajtatársaikhoz képest rövidebbek a lábaik (de legalább nem kell annyira lehajolniuk a legeléshez). Még a keltákkal települt be a fajta, ami igen praktikus típus, sok tejet ad, jól bírja a munkát és a húsa is finom.
Az egész birtok nagyon hangulatos, egy fél napos kiránduláshoz tökéletes úticél. A bio minősítésű alma- és körtefák mellett áll a német tévéműsorból ismerős Kika Baumhaus faházikó, alatta egy kis tó, kanyargós út a fák között, miközben minden fűcsomó, kőhalom és sövény az élővilág megőrzéséről szól… nem csoda, hogy Heinz Sielmann is itt szeretett volna örök nyugalomra lelni.
Itt temették el őt, és a feleségét, a dombtetőn lévő kis kápolnában.
(Az utazásomat a Germany Travel támogatta.)
Fotók: saját, illetve Christoph Neumann (madártávlat) Dietrich Kuehne (malackák, és kápolna)
