Mint minden tisztességes európai nagyvárosban, úgy Hamburgban is van egy csomó nemzetközi konyha, úgyhogy amikor arra jártunk, jót burkoltunk az indiaiban a St. Pauli-n, egy vegán étteremben ázsiait, kíváncsiságból megkóstoltam a rágógumi ízű üdítőitalt a sarki közértből (édes, és hubabuba jellegű rágóíze van), természetesen ittam egy csomó sört, de nem is ezek a legfontosabbak, hanem két másik dolog.
Ha az ember elmegy Hamburgba, akkor muszáj hamburgert is ennie, hogy aztán kissé utánaolvasgatva rájöjjön: a darált húsból és fűszerekből álló pogácsának amúgy relatíve kevés köze van a második legnagyobb német városhoz. (Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy egy füst alatt össze is vesszek a vegán Zsolttal, amiért a a húsmentes vegán … izéjét hamburgernek merészelte hívni, ami! Kultúrális! Kisajátítás!)
Meg fogsz lepődni, de már az ókori rómaikak is ettek hamburgerféleséget, a darált húst fenyőmaggal, halszósszal, borssal és borral ízesítették. A 18. századi Londonban már igen népszerűek voltak a hamburgi kolbászok, az 1802-es Oxford szótár pedig így definiálja a „hamburgi steak-et”: egy darab kemény sózott, darált marhahús, néha kissé megfüstölve, összekeverve hagymával és zsemlemorzsával. Az első dokumentált hamburger (ahogy ma ismerjük) 1891-ből, Oklahomából valósi, Oscar Weber Wilby és felesége a július 4-i ünnepségre készített tűzön grillezett húspogácsákat, melyet kovászos zsömlébe tettek. És hogy mi köze ennek az egésznek Hamburghoz? Ennyi: a hamburgi tehenek húsa igen jó minőségű volt, amit előszeretettel daráltak le. Majd amikor sok német New York-ba és Chicagóba emigrált, vitték magukkal a „hamburgert”, azaz azt a húst, ami a magas minőséget képviselte. A többi - az, ahogy ma ismerjük - már amerikai fejlesztés. Ők eszik egyébként a legtöbb hamburgert, ha már ez lett a nemzeti eledel, egyes adatok szerint naponta átlagosan 2,4 darabot, egy másik felmérés szerint évente 60-at, egy harmadik szerint annyit, ami körbeérné a földet 32-szer, de olyan adatot is találtam, ami szerint össznemzeti szinten 50 milliárd hamburger fogy el évente. (Zsolt persze ezt sem hiszi el, számolgat, szkeptikuskodik, jön nekem a tényekkel és a számokkal, még a forráskritika szó is elhangzik, de hát mit érthet egy vegán a hamburgerfogyasztáshoz, nem igaz??!)
Amikor körbekérdezgettem, mit érdemes megnézni, de legfőképpen megenni Hamburgban, sokan mondták a vasárnapi halpiacot (Fischmarkt), mint must see-t. A Fischmarkt pikantériája, hogy vasárnap reggel 5-től van nyitva mindösszesen fél 10-ig, úgyhogy én már idehaza elkezdtem jó előre tréningezni a Zsoltot, hogy szokja a gondolatot: bezonybezony, fel kell kelnünk nagyon korán, különben akkora FOMO-m lesz, hogy a fal (vagy a hal) adja a másikat. Képzelheted, egy mulatós szombat este után egy vegán mennyire akar hajnali fél hatkor kipattanni az ágyból csak azért, hogy elvonszolja magát egy HALpiacra… de hát lehet ez is a szerelem fokmérője, Zsolt pedig zokszó nélkül odafuvarozott engem a tetthelyre, pedig olyan korán volt, hogy még kávét se ihattunk a szállodában, mert még a recepciós is zárva volt.
Ha az ember iszonyatos önfegyelemmel felkel hajnalok hajnalán, akkor azért az némi elégtétellel szolgálhat, hogy megelőzte a tömeget, amitől akár Hősnek is érezhetné magát, így nagy betűvel… ha nem lenne máris gigantikus tömeg a halpiacon, és nem szembesülne a ténnyel: a fél város felkelt hajnalhasadtakor, hősi plecsnit így sajnos senki nem fog a mellére tűzni. Százak és százak hömpölyögnek a bódék között, a virág- és az édességárus előtt pedig még nagyobb a sokadalom, nevetve nézik, ahogy a konferanszié torkaszakadtából kiabálva kínálgatja a jutányos portékákat, de lehet zsákbamacskát venni zöldségből, gyümölcsből is. Nekem az egész csalódás volt, nem több, mint turistalátványosság, amit szeretek a mediterrán és bécsi piacokon, a békés padot, ahol pezsgőzni, osztrigázni lehet, azt itt hiába keresem. Cserébe viszont iszunk egy pofátlanul méregdrága (de nem méregerős) kávét, mielőtt a tömeg elől visszamenekülünk a szállodába, kész szerencse, hogy már megnyitott a reggeli büfé, ahol beverek pár ecetes halat, csak hogy megnyugodjak…
Osztrigaéhségemet kielégítendő pedig délután elmegyünk a Karo Fisch-be, ahol végre ehetek egy jó haltálat IS, pezsgőjük is van, és a párkapcsolati békémet megőrizendő a pincér azonnal felajánlja, hogy hoz Zsoltnak a szomszéd falafelestől növényi alapú uszonnát, amit nyugodtan elfogyaszthat velem egy asztalnál. Én meg a pezsgőmet kortyolgatva magamban megállapítom, bizony nehéz lehet vegánként végigkísérgetni egy mindenevő foodi-et Hamburgban… Úgyhogy legalább Zsoltnak mégiscsak jár a hősi plecsni.