A freiburgi katedrális előtt (melynek az alapjai 1120 óta állnak itt, az évszázadok során aztán újabb és újabb részeket építettek hozzá) a vasárnapot kivéve minden nap piac van reggel fél nyolctól délután fél kettőig.
Vétek lenne kihagyni, ugyanis a zöldséges standokon kívül hét bódéban árusítják a helyi specialitást, a virslik/kolbászkák királynőjét. (A templom másik oldalában van egy vegán kocsi is tofus kolbászkákkal, ha te inkább a húsmentes verziót részesíted előnyben.) A Lange Rote 35 centiméter hosszú, és a fogyasztásakor állítólag azonnal kiviláglig, ki a turista és ki a született freiburgi (azaz: Bobbele), egy helyi ugyanis soha nem enné félbehajtva a kolbászkát még úgy sem, hogy így viszont jelentősen túlnő a zsemlén.
A másfél arasznyi kolbit Josef Föhrenbach pékmester álmodta meg 1949-ben, eleinte bográcsban főzve, majd inkább grillezve. A másik hitbeli kérdés a freiburgiak körében - melyről azt mondják, legalább annyira vízválasztó, mint a káposztás cvekedli cukorral vagy cukor nélkül disputa: pirított hagymával vagy anélkül eszed-e a Lange Rotét. Én természetesen hagymával kértem, mely édessége remekül passzolt a roppanós, nem tolakodóan fűszeres kolbászhoz.
Freiburg utcáin rengeteg nyitott kanális (Bächle) csörgedezik végig, amik különleges hangulatot varázsolnak a városnak. Klassz látni a gyerekeket, akik hosszú madzagon hajókat „sétáltatnak” maguk mellett. (És ezúton is mély főhajtás a freiburgi szülők előtt, milyen ravasz módon kikerülték a kisállat vásárlás problémakörét! „Ne nyaggass kiskutyáért, vidd el inkább a csónakodat levegőzni, mucikám!”)
A kanálisok mentén azonban óvatosan járj! A babona úgy tartja, ha véletlenük belelépsz valamelyik csatornába, akkor egy bobbele lesz a házastársad!
Ha errefelé jársz, a kilátót semmiképp ne hagyd ki! A dombtetőre az aljától számítva egy kilométernyi kaptatón keresztül vezet az út, a csúcstámadást lépcsősoron keresztül lehet megejteni. Nagyon tetszett, hogy a lépcső mindegyik fokának támogatója van, akár egyének, akár komplett cégek.
Ami a vacsorát illeti, első este (mivel elég későn érkeztünk) belefutottunk egy kevésbé jó olasz(nak kikiáltott) étterembe. Mint utólag kénytelenek voltunk szembesülni vele, a „Buona Sera” üdvözlés volt a legautentikusabb (de hát így jár az, aki a Fekete-erdőben echte olaszt akar enni), megvallom, még sohasem volt szerencsém olyan insalata mistához, amiben káposzta volt és konzerv kukorica, öntet gyanánt pedig cukros majonézzel operálnak.
Kárpótlásul másnap a Das Blümchen étterembe mentünk, ahol regionális ízeket kínálnak tapas formátumban, ami műfaj nekem nagy kedvencem, nem kell választani a sok ínycsiklandó fogás között, meg lehet enni mindent is. Nem egy olcsó hely, de ha erre jársz, mindenképp ajánlom befalásra a menüt a sajtos nokedlitől a füstölt pisztrángos quiche-n át a hagymalekváros húsgolyóig.
