A Dél-Amerikából származó kapibara valójában egy gigászi tengerimalac. A magassága 60 centi, a hossza akár 131 centi is lehet, és igazán sűrű jószág, ugyanis ehhez a mérethez átlagosan 50 kilogrammot nyom. De nem szereti, ha emiatt fatshamingelik (mondjuk azt senki sem).
A fogai folyamatosan nőnek, így ha nem akarja járás közben felkapálni a kiskertet, kénytelen álló nap legelészni. (Hmmm… lehet, hogy nekem is kapibara fogaim vannak?)
Rajongja a növényi táplálékot, jöhetnek a zöldek, füvek, gyümölcsök, de a fakérget sem veti meg.
Naponta akár négy kilogramm füvet is képes elfogyasztani, szóval ha környezetkímélő biofűnyíróban gondolkozol, tudod, mi a dolgod.
Mivel a növényi rostokat nehéz megemészteni – legalábbis első körben – ezért a kapibarák a kakijukat is megeszik, ne vesszen kárba a benne maradt értékes tápanyag. Ezt csak azért mondom, hogy ha áthív téged egy szemrevaló kapibara vacsorázni, azért tudd, hogy mire készülj, amikor előkerül a brownie-s tál.
Nagyon szelíd állatka, talán csak arra a tudósra haragszik egy kicsit, aki a hivatalos nevét adta neki: Hydrochoerus hydrochaeris.
Azóta ugyanis felvilágosították róla, hogy a hangzatos latin kifejezés vízi disznót jelent.
Nem az első felével van amúgy baja, tényleg nagyon komálja a vizet, szívesen héderel tavak, folyók közelében. A dobozszerű korpusza is úgy van kialakítva, hogy ne ázzon szét hamar: a szőre pillanatokon belül megszárad (így az erőszakosan felugró Dyson hajszárítós hirdetéseket mindig ingerülten arrébb pörgeti), az ujjacskái között hártyák feszülnek, a szeme és az orrlyuka pedig praktikusan a feje tetejére van szerkesztve, így nem kell az egész búráját kidugni a vízből, amikor a habokban krallozik. De még el is tud szundikálni a vízben lebegve, és az anyukája sem kiabál rá a partról, hogy jöjjön ki, mert lila a szája.
A szárazföldön sem ügyetlen, akár 35 km/órás sebességgel is tud iszkolni, ha arról van szó.
A kapibarák között nem nagyon van helye introvertáltaknak. Akkor érzik magukat biztonságban, ha jó sokan össze tudnak egy csordába gyűlni. Igen együttműködőek, összetartóak, szívesen pesztrálják egymás kölkeit, és rendkívül kommunikatívak. Előszeretettel mutatják be idegennyelv tudásukat is: dorombolnak, ugatnak, gágognak, fütyülnek, visítoznak, nyöszögnek, morognak, vagy a fogukat csikorogtatják, attól függően ugye, hogy épp mi a mondandó.
Gyakran kapják a kapibarát úgy lencsevégre, hogy kiegészítőként egy madár vagy majom álldigál rajta nagy büszkén.
Persze, hiszen egyrészt a kapibara egy nagyon csilles lény, akinek baromi jók a vibe-jai, másrészt a többi állatka számára mozgó büféként is szolgál: azok boldogan leeszegetnek róla ezt-azt, neki meg nem fog viszketni a sejhaja.
A kapibara nagy fájdalma, hogy viszonylag sok étlapon szerepel a séf kedvenceként, amit aztán rendszeresen ki is rendelnek maguknak a jaguárok, pumák, kajmánok. Pedig mennyivel jobban tennék, ha ők is inkább kakibarát ennének!
Kép: Anna Roberts / Unsplash
