Éva a sminkasztala előtt ült, és gondosan vizsgálgatta magát a tükörben.
A fejét elfordította negyvenöt fokra balra, kicsit félrebiccentette, no épp csak egy hangyányit, a szája szélét a jobb csücskén alig észrevehető mosolyra húzta, miközben a szemöldökét enyhén csodálkozva felhúzta. „Azért… azért még mindig tudok gyönyörű lenni” - állapította meg. Ez volt a kedvenc profilja, ezt a képet szerette a leginkább magáról: a kissé gúnyos, mégis érzékeny és intelligens nő képét, aki csöppet sincs humorérzék híján, és bárkit levesz a lábáról egy-egy eszes replikával. Akkor a kezeit kezte vizsgálgatni. Szépen manikűrözött, gyöngyházfényű rózsaszínre festett körmeit elégedetten szemlélte, ám a többi… „Milyen kegyetlen is a múló idő!” - sóhajtott lemondóan a ráncos, májfoltos bőr, a kézfején kidudorodó, girbegurba kék erek láttán. Annak idején elég volt egy kecses csuklómozdulat, a szájához elgondolkodva odaemelt mutatóujj, egy kis babrálás a nyakláncával, hogy megőrjítse a férfiakat. Most százszor, vagy talán ezerszer többet kellett dolgoznia azon, hogy egyáltalán észrevegyék. Különösen ez a Tamás… Ő igazán nagy kihívás volt. Ami azt illeti, Éva még soha nem tepert egy férfiért sem ennyire. Újra a tükörképére pillantott, bíztatóan. Ma végre biztosan sikerülni fog az ujja köré csavarnia a férfit! De sietnie kell, különben még mások elfoglalják a helyet az ablak előtti asztalnál, ahol Tamás előszeretettel üldögélt, és akkor fuccs a tervének!
Türelmetlenül belenyomkodta a pamacsot a púderes dobozba, és még egy réteg port terített szét az arcán, majd pirosítóval igyekezett élénkebbé és fiatalosabbá varázsolni a megjelenését. A színházban eltöltött fél évszázadnak köszönhetően mélyen a sejtjeibe ivódott rutin vezette a mozdulatait. Aztán nehézkesen felkecmergett az ülésből, megmarkolta a „kimenős” botját. A mai alkalomra azt az elegáns fajtát választotta, amit a színháztól kapott búcsúzóul. A kecses elefántcsont faragású bot volt a kelléke abban az orosz darabban, ahol a Grófnőt játszotta. Messze nem volt olyan kényelmes és megbízható, mint az esztékás, de a hódító hadjáratának sorsdöntő csatájára ez dukált. Igyekeznie kell, jó húsz percbe beletellik, amíg leér az első emeleti szobájából a földszinti étkezőbe, hogy ott még a férfi (és mindenki más) előtt helyet foglaljon annál az asztalánál, ami Tamás kedvence volt. Ma új taktikát fog alkalmazni a férfi becserkészésére, olyat, aminek mindenképp működni fog. Nincs mese.
Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire el kell mennie ahhoz, hogy végre színvallásra kényszerítse. Máskor jóval kevesebb elég volt ahhoz, hogy elcsavarja a fejeket, mindent felperzselő szerelmet gerjesszen, az őrületig hergelje a férfiakat, ha épp ahhoz szottyant kedve. Igaz… ezek a történetek is már olyan régiek… tán igazak sem voltak. „De igen! - markolta meg erősen a botját. - Igazak voltak mind egy szálig!” Az erkélye alatti szerenádok, a száz vörös szálból álló rózsacsokrok, az öltözőjébe küldetett francia parfümök, az elegáns éttermekben odacsúsztatott köves gyűrűk, a fülébe suttogott vallomások, a temérdek „még soha” és „örökkön örökké”… Még az a szegény flótás is igaz volt, aki végső elkeseredésében, amiért nem lett az övé, főbe lőtte magát a színészbejáró előtt.
Egyedül mintha ez a Tamás lenne immunis a bűverejére, amivel pedig eddig bárkit levett játszi könnyedséggel a lábáról. Pedig mostanra felsorakoztatta szinte a teljes armadáját, ellőtte gyakorlatilag majdnem az összes puskaporát… de semmi. Úgy lepergett róla, mint víz a kacsa hátáról. Holott mindent bevetett, művészi kelléktárának csaknem az összes trükkjét. Játszotta a titokzatos és elérhetetlen asszonyt, amit ugyanolyan sikerrel adott elő annak idején a színpadon, mint a bárok félhomályos zugaiban. Tamás azonban rá se rántott. Előadta a vampot, egyik legkedvesebb szerepét, de hiába meredt a férfira ellenállhatatlanul, az valamiért mégiscsak ellenállt a csábításnak. Akkor taktikát változtatott, és védtelen, szárnyaszegett kismadárként pillogott a férfira, mint hős megmentőjére. A hatás elmaradt, Tamás udvariasan felsegítette őt a kerti padról, ahol elnyúlva hevert, majd folytatta magányos sétáját a szeretetotthon zöldellő parkjában. Pedig erre az alkalomra méregdrága harisnyát is húzott, ami tudta, szépen kihangsúlyozza karcsú bokáját, íves lábszárát, amire - bizony, még kilencvenkét évesen is - büszke lehetett. Elénekelt egy Edith Piaf dalt a péntek esti kártyaklub végén, „véletlenül” elöl hagyta a Színház és mozi 1962-es év tavaszi számát, aminek a címlapján ő volt (a legjobb portrékép, ami valaha készült róla), fejét hátravetve kacagott, szinte felkínálva karcsú hattyúnyakát a férfinak, mélyen a szemébe nézve érdeklődött a hogyléte felől, a karjaiba ájult egy melegebb nyári napon a lépcsőfordulóban, csücsörített, durcásan ajakbiggyesztett, gúnyosan a távolba meredt, eltűnődve befelé mosolygott, szonetteket szavalt, méghozzá kívülről, súlyos csöndeket tartott, pezsgett, sziporkázva csevegett, gyöngének mutatta magát, majd erősnek, elérhetetlennek, könnyen elérhetőnek, bájosnak, aztán bújósnak, érzékenynek, érzékinek…
Ám Tamás mintha észre sem vette volna az igyekezetét.
Éva azonban nem volt hajlandó feladni a harcot. Tudta, ez az utolsó esélye arra, hogy megkapja azt, amire olyan nagyon szomjazott: bezsebelje a gyönyörű, költőien megfogalmazott bókokat, a lángoló pillantásokat, a heves szerelmi vallomásokat. Olyan dolgokat, amikben dúskált egész életében, és csak az otthonban kellett beérnie jóval kevesebbel… az utóbbi pár évben meg a semmivel. Persze, hiszen az itteni férfiak mihaszna trottyok, rozoga aggastyánok voltak, akik nem hogy az ő szépségét nem vették észre, de többnyire már a saját fülüket nem tudták megkülönböztetni a lábuktól. Hát mit várjon az ember az ilyen roncsoktól, akik az orrukig sem látnak el?
Tamás ebben is más volt: egy bő tízessel fiatalabb volt Évánál… de hát ez ebben a korban már igazán nem számít.
Éva belépett az étkező ajtaján. Időben érkezett, az ebéd közeledtét még csak a nagyüzemi étkeztetés jellegzetes szaga jelezte. Beleszimatolt a levegőbe, majd undorodva felhúzta az orrát. Frankfurti leves lesz a menü, állapította meg, majd legyezgetni kezdte maga körül a levegőt, nehogy a pórias káposztaszag belevegyüljön az ő frissen felhintett gyöngyvirág illatába. Helyet foglalt az ablak előtti asztalnál úgy, hogy rálásson az érkezőkre. Nem kellett sokáig várnia, Tamás pár perccel később felbukkant az ajtóban. Éva kecsesen intett neki.
-Jó napot, Tamás - búgta, amikor a férfi helyet foglalt. - Kellemesen telt a délelőttje?
Tamás biccentett, jelezve: a nap eddigi alakulása a kedvére való volt. „Az én néma leventém…” - sóhajtott magában áhitattal Éva. A férfi igencsak szűkszavú volt, úgy kellett harapófogóval kiszedni belőle egy-egy mondatot. Ám ez Éva szemében még értékesebbé tette. Még inkább felkorbácsolta a vadászszenvedélyét. Amellett titkon mindig is sejtette, Tamásban mély, nemes érzések, bölcs gondolatok lapulnak, melyeket nem pazarol el akárkire. És a szemén látszott, micsoda egy lángoló lelkű trubadúr, egy kifinomult poéta! Csak elő kell belőle csalogatni a felszín alatt megbúvó költészetet. És erre ő, Éva a legtökéletesebb. Ma el fogja érni, hogy a férfiban átszakadjanak a gátak, és a szívében dalolni kezdjen a szerelem és a poézis!
-Nagyon sokat tűnődtem ma délelőtt, drága Tamás… - kezdte évődő hangon - ugyanis képzelje, magáról álmodtam - azzal szuggesztíven a férfira nézett, majd szemérmesen lesütötte a szemét. Csak a pillái alól lesett ki, vajon elérte-e a hatást. Ám Tamás arca rezzenéstelen maradt. „A nemjóját, de kemény dió ez.” Máshonnan kell megközelítenie a kérdést.
-Mondja, Tamás, maga volt házas?
-Nem.
-No az meg hogy lehet? Egy ilyen sármos, jóvágású férfinak bizonyára minden ujjára jutott volna tíz jelentkező is! - trillázott Éva.
-Akadni épp akadt volna - ismerte el Tamás. - De jól megvoltunk mi édesanyával ketten.
Éva az otthon gondozóiból csak annyit tudott kiszedni Tamást illetően, hogy ugyanitt élt az édesanyja is, miután rendszeres ápolásra szorult, a férfi pedig naponta kétszer - reggel és este - meglátogatta. Majd amikor a kedves mama elhunyt 96 évesen, beköltözött a helyére. „Pedig teljesen önellátó volt akkor is, és egészséges, mint a makk. Talán csak így akart az édesanyjával kapcsolatban maradni…” - mondta az egyikük.
Éva nem hagyta annyiban. Hisz látszik rajta, hogy milyen egy finom, romantikus lélek!
-És a szerelem sem legyintette meg soha a szívét, Tamás? - kérdezte lentről felfelé pillogva a férfira, odaadón.
-Volt egy lány, akibe még zsenge fejjel belehabarodtam, de kikosarazott. Aztán, ennyiben maradt a dolog.
-Ó, szegény drágám… Én szegény, drága Tamásom - búgta Éva, miközben ujjbegyeivel finoman megérintette a férfi kézfejét szimpátiája jeleként. - És azután, hogy így összetörték a szívét, nem is próbálkozott tovább a szerelemmel?
Tamás egykedvűen vállat vont.
-Nem. Aki egyszer befosott, az minden fingtól tart.
