Napra pontosan 12 évvel ezelőtt kezdtem el írni a Cirkuszigazgató hétköznapjai című blogomat. Ami lehetett volna akár 18 vagy 20 év is, ha csak feleannyira hiszek magamban, mint pár távoli ismerősöm a Facebookon.
Tizenkét évvel és egy nappal ezelőtt épp május első vasárnapja, azaz anyák napja volt, én pedig kiírtam a privát Facebook oldalamra a következő posztot:
„Én igazán nem értem, hogy az anyukák miért nem kapják meg a köztársasági elnöktől automatikusan a következő papírokat legkésőbb a gyermekük 6 éves koráig:
-OKJ-s logisztikai ügyintéző végzettségről szóló dokumentumot: hiszen valószínűleg kismilliószor megszervezték a gyerekek napi programját, étkeztetéssel, szórakoztatással, rekreációval egybekötött welness-szel, kezelték a reklamációkat, szállították a delikvenseket, stb.
-gyerekorvosi diplomát: álmukból fölkeltve is (és ez szó szerint értendő) simán vágják fejből a megfelelő gyógymódokat hányásra, hasmenésre, fájós fülre, magas lázra, kruppos köhögésre, vénás vérzésre, stb.
-rendőrtiszti főiskolai diplomát büntetésvégrehajtási-, határrendészeti-, katasztrófavédelmi- és közrendvédelmi szakirányokból: kettő vagy több fiatalkorú gyermek otthoni pesztrálása simán kimeríti az említett feladatköröket.
-rendezvényszervezői oklevelet: valószínűleg akármikor összedobnak egy kisebb gyerekzsúrt (5-50 fő közötti vendéglétszámmal), akár on short notice is.
-dietetikusi és védőnői diplomát: hiszen kenik-vágják az összes tápanyag allergén-, kalória-, rost-, és vitaminértékét, mindent tudnak a pelenkázásról, szoptatásról, hozzátápálálásról, stb.
-egyszemélyes repülőcirkuszi igazolványt: csípőből lenyomják széles mosollyal az "Egy kis malac röff-röff-röff" bármelyik verzióját kis risza kíséretében a tömött Interspar kellős közepén, ha a gyermeknek esetleg lefelé találna görbülni a szája.
-life-coach diplomát: 24/7 vigasztalnak, kibékítenek, álomfejtenek, motiválnak, lelkesítenek, stb.
(Kár, hogy ezek a készségek nem számítanak később a CV-ben.)”
Mai fejemmel nyilvánvaló: szomjaztam az elismerést az alulértékelt, természetesnek vett, láthatatlan, de teljes mellbedobással végzett teljesítményemért, illetve észrevettem, mások is ebben a csónakban eveznek rendületlenül. A posztomra aztán az egyik távoli Facebook ismerősöm a következőt kommentelte:
„Borcsa, ha még nincs, szerintem lassan indulhat a saját blogod. Teljes komolysággal mondom: kell a blog!”
Nos, nem állítom, hogy nem döngetett vele nyitott kapukat… ám magamtól talán sohasem mertem volna belekezdeni az internetes, mindenki álltal olvasható (és kritizálható) napló írásába. Pedig mennyire, de mennyire vágytam rá régóta! Mindig is szerettem írni, de aztán rendre lebeszéltem magam az önkifejezés ezen módjáról.
'Áh, mégis, kit érdekelne?!'
'Tölthetném hasznosabban is az időm írkálás helyett.'
'Ott van az az XY anyuka csaj, aki már jóideje blogol, mindkettőnkre egész egyszerűen nincs szüksége a világnak.'
'Mit fog szólni az ez meg az?'
Mint láthatod: gáncsoltam magam ott, ahol értem.
Az ismerősöm kommentje azonban mégiscsak kicsírázott, úgyhogy másnap, amikor a gyerekek iskolában voltak, és nekem volt egy szabad órám, útjára indítottam a Cirkuszigazgatót.
Hogy mennyire buzgott bennem a magabiztosság, azt talán jól illusztrálja, hogy admin névnek egy amerikai írónő, Annie Proulx novelláskötetének címét választottam: én lettem Bad Dirt. Azaz: Rossz szutyok.
Aztán ebből a blogból fejlődött ki minden, az újság-, majd a könyvírás… és lettem egy imádott szakma buzgó művelője. És lettem: író. Vajon, ha nem születik meg az a komment, máshogy alakul az életem? Bele sem merek gondolni, hogy akkor esetleg életem végéig cserben hagyom magam.
Az egyik kollégám rendszeresen szokott szólni, ha teremtő nap van, ilyenkor az a feladat, hogy az ember felírja papírra kijelentő mód, jelen időben azokat a dolgokat, amik szeretné, ha megvalósulnának. Sosem hagyok ki egy alkalmat sem, végül is mit veszíthetek alapon írom buzgón a kívánságaimat. Miután lefirkantom őket, mindig rájövök (és ezért is nagyon jó gyakorlat célnaplót írni, akár spirituális okok vezetnek, akár más): a java részéért igenis tehetek, hogy megvalósuljon. Hiszen rajtam múlik. Persze, várhatok, hogy megnoszogat a távoli ismerős a Facebookon. Vagy észreveszi a tehetségem a szomszéd. Netán a hentes dicsér meg valamiért, amitől aztán nekibátorodom. De őszintén:
sokszor mi magunk vagyunk a sikereink, a boldogulásunk legnagyobb akadálya. Mert nem tudunk magunkban feleannyira sem hinni, mint egy külső szem.
Szóval ha búcsúzhatok ezen a (számomra) ünnepi alkalmon egy Coelhos közhellyel: ha régóta dédelgetsz magadban egy álmot, ne vacakolj tovább. Ugorj neki. Vedd fel a kis varázspálcádat, és legyél a magad tündérkeresztanyja. Váltsd valóra a kívánságod. Max nem sikerül. Vagy nem épp úgy, ahogy eltervezted. Na és? De a legfontosabb: ha örömödet leled benne, teljesen mindegy, ki mit szól, csináld. Magadért. Ne legyél rossz szutyok.
(A képen látható varázspálcát a környékünkön találtam, egy ovi mellett. Jó lenne ennyit mindenképp megőrizni a gyerekkorból: a csodás önmagunkba vetett hitet. Hiszen ha a kezembe veszem a színes pálcát, azzal máris varázslóvá válok, nem igaz? Akkor pedig azt tehetek, amit csak akarok. És lehetek, ami csak szeretnék.)
