Tőlem a gyerekeim igazán bármit megkérdezhetnek, és ezt ők is nagyon jól tudják. Illetve, hogy egészen pontos legyek, egy dolog azért mégiscsak akad itten. Van egy kérdés, amitől elfog a rettegés, kiver a verejték, amitől hebegni és habogni kezdek. És ez a következő: „Mama, mi lesz ma a vacsora?” Mert ez után a kérdés után a következő forgatókönyvek szoktak lezajlani: – Mama, mi lesz a vacsora? – Van paradicsomleves galuskával, gulyásleves, csirkehúsos tortillatekercs, kakaós csiga, és nemrég lett kész a káposztás és az almás rétes. – Komolyan mondom, ez nem igaz, ilyen GONOSZ szülőket, hogy SOHA SINCS itthon SEMMI normális kaja!!! – Mama, mi a vacsi? – Hát, sok mindent tudok adni. – Fúj, azt a fajtát nem szeretem! – Mi van vacsorára? – Nos, maradt reggelről egy kis orosz palacsinta kaviárral, azonkívül tudsz enni grillezett csirkemellet újkrumplival, lekváros kalácsot vagy kelkáposzta-főzeléket sült kolbásszal. – Más nincs??! – Van még kenyér. – MICSODAAA? Hát rabszolga vagyok én, hogy kenyéren és vízen éljek??! Hiába főzök napjában háromszor, hiába a teli hűtő, a szakácskönyvektől roskadozó könyvespolc, a Facebookon belájkolt gasztroblogok tömkelege, esténként kiderül, hogy képtelen vagyok az én kicsi fiam szája íze szerint csinálni bármit is. És már előre látom, hogy majd elvesz feleségül egy borzasztó nőszemélyt, aki esténként majd elétesz valamit, mire az én gyermekem megnyalja a száját, csettint egyet a nyelvével, hogy hát igen, az én anyám bezzeg ilyet soha nem tudott. Csak épp nem tudom, milyen az az ilyen, mert akkor már gyártanám is le ipari mennyiségben az én kis drágaságomnak. Így emésztgettem magam esteről estére, vártam a rettegett kérdést, szégyenkezve, hogy én még főzni sem tudok szegénykének valami normálisat. Egészen a múlt hétvégéig, amikor is kibújt a szög a zsákból, lehullt a lepel, és egy szállodai hétvégének köszönhetően kiderült, milyen elfajzott kis ördögfiókának lestem én eddig a kedvét ostoba módon. Azt mindenekelőtt el kell mondanom, hogy bolondulok a szállodai reggelikért. Számomra a mennyország egy nagy hotel étterme, ahol egész nap reggelit osztanak, sőt még éjjel is, és én téblábolhatok körbe-körbe a terített asztalok között, majszolgatva az idők végezetéig, meg még utána is egy utolsót. Az embereket is a szállodaireggeli-kapacitásuk alapján ítélem meg. Van: – az egykörös: Megelégszik egy feketekávékörrel, átlapozza az újságokat, majd gyorsan távozik. Na, ezzel soha, de sohasem szabad szóba állni, kedves gyerekek, az ilyenektől bármi kitelik, bűnöző lélek mind! – a kétkörös: A kávékört általában péksütikör követi. Kicsit tovább marad, aggódva eszeget szétnézelődve, majd balra el. Általában adóellenőrök, nyugdíjas szemfelszedők, meghasonlott iskolai portások, gyors emésztésű curlingedzőnők, filozófia szakos tanársegédek tartoznak ebbe a kategóriába. Nem mondom, hogy kifejezetten rossz, csak éppen jó sem, ki lehet ebből a műfajból hozni sokkal többet is. – a háromkörös: Kávé, sós, végül édes kör: vonalaikat féltve óvó modellek, színésznők, gyakran szállodában reggeliző üzletemberek, építészek, kisgéplakatosok, mozipénztárosok, kiöregedett bálkirálynők, árufeltöltők, kirakatrendezők esnek ebbe a csoportba. – innentől már színesen alakul a négy-öt-hat körösök mezőnye: ízléstől és családi neveltetéstől függően lehet komponálni a duplasós, szimplaédes, triplavirslizős, kvatropalacsintás menüetteket. Az én személyes példaképem egy nyolckörös építési vállalkozó, én magam pedig egy folyamatos fejlődésben lévő, de büszke ötkörös vagyok. Most, hogy ezeket a rendkívül fontos pontokat tisztáztuk, történetem fonalát újra felveszem: hadd meséljem el a mélyen tisztelt publikumnak azt a borzalmat, azt a szégyent, ami családunkkal esett meg a múltkor, amikor is megszálltunk ama bizonyos elegáns szállodában a hétvégén. Szokásomhoz híven, amolyan edzésképpen, egész éjszaka fentem a fogam a másnapi reggelire, gondolatban eljátszadozva a lehetőségekkel, az ízekkel, a rám váró potenciális gasztrogyönyörökkel. Hajnalok hajnalán kipattantam az ágyból, nehogy valami szerencsétlenségből kifolyólag lemaradjak a reggeliről, a gyerekeim apját pedig elkezdtem nyaggatni, kelljen már végre fel ő is, hisz a végén még elkésünk! Félszeg megjegyzését, hogy még csak hajnali hat van, nagyvonalúan eleresztettem a fülem mellett. A családtagjaimat kisuvickoltam, rendbe szedtem a nagy eseményre, majd együtt levonultunk az éttermi szintre, amit már távolról ígéretes illatok lengtek körül. Egy szippantással meg tudtam állapítani a levegőből, itt bizony ma jól fogok lakni, sőt! Talán még a saját rekordomat is megdöntöm, és csatlakozhatok a hatkörösök elit klubjához! Ahogy beléptünk a lengőajtón, türelmetlenségemet jól leplezve lassan, nagyon lassan végigjártattam a tekintetemet a terített asztalokon, és nem kellett csalódnom: gyümölcslevek, kávé, kakaó, tea, nyolcféle müzli, sonka, szalámi, mortadella, karajszeletek, diákcsemege, trappista, camembert, mozzarella, Pannónia sajt, scamorza, francia brie, frankfurti virsli, grillkolbász, amerikai palacsinta, rántotta, tükörtojás, lecsó, paradicsom, paprika, saláta, alma, banán, barack, ananász, ötféle lekvár, briós, kakaós csiga, vaníliás papucs, szerelmeslevél, csokoládés fánk, gyümölcsjoghurt, túrórudi… Mindenféle ínyencség, mi szem-szájnak ingere, várta a vendégeket gyönyörűséges elrendezésben. Az én fejemben már egymást kergették a gondolatok, a kombinációs lehetőségek, mi az, amit feltétlenül muszáj, aminek be kell férnie, mit is tartalmazzon az a bizonyos hat kör? És akkor, ó, egek, borzalmak borzalma, hogy ezt is meg kellett érnem, jaj, szegény fejemnek! Látom ám, hogy az én kicsi fiam egy gyors pillantással felméri a terepet, majd így szól legörbülő szájjal: „Itt semmi olyan nincs, amit én szeretek. Fúúúj!” – majd kiszalad az étteremből. És én ott maradtam letaglózva, földbe döngölve, felismerve a szégyent, mely a családomat érte: egészen eddig a napig egy nullaköröst melengettem a keblemen… (Kép: Rachel Park – Unspalsh)
