Míg ma idehaza a kenyeret ünnepeljük, addig egy roppant megosztó ételnek van a világnapja augusztus 20-án. Egy olyan dologról beszélek, aminek a lényegét szinte mindenki rajongja, az illatát felismeri ezer közül is, a frissen elkészült látványától nyál csordul és szem párásodik… ám ebben a kombinációban, ahogy ma tartjuk, bizony késhegyig fajuló vitákat lehet generálni. Sőt, Itália legnagyobb részén életveszélyes is lehet akár csak szóba hozni a létezését. Úgy bizony, helyesen gondolod: a hawaii pizzáról van szó. Hogy megőrizzem mindenki személyazonosságát, inkább mesében mondom el, hogy esett, mint esett a szicíliai pizzagate története. Élt egyszer egy szegény asszony, és annak az igencsak válogatós kisfia. A jó asszony, legyen mondjuk Boriska a neve, nagyon szeretett főzni és etetni, úgyhogy bizony sokat törte a fejét, vajon miért pont egy finnya Bélával ajándékozta meg őt a bölcs Teremtő. Mert az az édes legényke, az ő méhének gyümölcse, szívének csücsöke bizony nem volt hajlandó megenni, csak öt fajta ételt, azokat is szigorúan meghatározott tálalásban, sehogy máshogy! Történt egyszer, hogy a szegény asszony elvitte a családját nyaralni Lipari-szigetére. Erről a szigetről azt kell tudni, hogy Szicília csücskében található. Nos, azt mondják, a szicíliaiak olaszabbak az olaszoknál, Lipari lakosai pedig minden bizonnyal még annál is olaszabbak eggyel! Vagy kettővel. Mivel épp ebédidő volt, a szegény asszony beterelte e sziget legjobb pizzázójába az ő kedves kisfiát, már előre örvendezve, hogyan fogja majd két pofára falni a drága gyermek az imádott talján fogást. – Milyen pizzát szeretne az én szemem fénye? – érdeklődte meg a csemete kedvét búgó hangon. – Hawaiit – hangzott el a válasz, a földteke ezen pontján valószínűleg az idők kezdete óta akkor először. Szegény asszony derűlátó kedve azonnal a végső kétségbeesésbe csapott át. Ha ő itt kikéri a vágyott ételt… valószínűleg egyikük sem megy haza élve. Megpróbálkozott hát a gyermek okos eszére és érzékeny szívére hatni. Érvelt, magyarázott, könyörgött, hagyományokra hivatkozott és a maffia erejére, még az ingét is megszaggatta, de mindhiába. A drága csemete kötötte az ebet a karóhoz: neki bizony hawaii kell, semmi más! A szemében már megjelentek a közelgő világháború kirobbanására utaló jelek, így mit volt mit tenni, a szegény asszony összeszedte minden bátorságát, de még a szomszédos asztaloknál ülőktől is kalapozott egy keveset, majd odasomfordált a pincérhez, és reszketeg hangon elmondta: ők egy hawaii pizzát szeretnének. A főúr, büszke szicíliai legény, aki még életében ki nem tette a lábát a szigetéről, nagyon helyesen, hát minek tette volna, ha itt megvan minden, ami a boldog élethez kell: pizza, pasta, világbéke, jó bor, szép lányok és talpalávaló? Nos, e férfiú a szegény asszonyra villantotta fekete szemét, majd egy kézmozdulattal jelezte: fogalma sincs, az miről vakerál. Ilyen ételről ők még a büdös életben nem hallottak. A szegény asszony nagyot nyelt, majd odahajolt a tagbaszakadt férfi karfiolfüléhez, és belesuttogta: tulajdonképpen ő csak egy Margherita pizzát szeretne, rajta ananásszal, ha szabad. Ebben a másodpercben a szigeten megálltak a madarak röptükben, elhallgattak a ház előtti padon pletykálkodó öregasszonyok, a tengerből kifogott hal is kigúvadt szemmel leste e skandallumot, az étterem előtt vakaródzó kutya pedig farkát behúzva iszkolt el minél messzebbre. – Ananászt??! – kérdezte a pincér, kezével reflexből az övébe rejtett kés felé nyúlva. Az asszony a kisfia felé pillantott. Élete értelmének szeme villogásából erőt merítve bólintott aztán: sí, sí, ananászt. – Hát jó – dörmögte a férfi, ám a hangja nem sok jót ígért. Tíz perc sem telt bele, és már le is csapta a kívánt ételt az asztal közepére. A szerencsétlen kis Margheritára mintha csak dömperrel zúdították volna rá az elnagyolt ananászkockákat, alig látszott ki a gyümölcshalom alól. A szegény asszony egyszerre próbált hálásan felnézni a pincérre, amiért minden ellenérzése dacára a konyhán előállíttatta az ételt, önmagába befelé, önvizsgálatot tartva, vajon hol mehetett félre az instrukció, illetve félve a csemetéjére, akiről tudta, bizony hogy nem lesz elégedett az eredménnyel. Így legyen lottóötöse a szegény asszonynak! A lipari pincér gúnyos tekintetétől sújtva ehette le rohamtempóban a felesleges mennyiségű ananászokat a pizzáról még azelőtt, hogy kirobbant volna a világégés, amit minden leesett vércukrú csemete képes produkálni, ha nemcsak hogy nem a kedve szerint történnek a dolgok, de még az a benyomása is támadhat: gúnyt űznek belőle. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, menjen el Szicíliába, és kérjen ki magának bátran egy hawaii pizzát! Fotó: Nik Owens / Unsplash
1 hozzászólás
Rég nevettem ilyen jót. Szeretem az íràsaid Borcsa.🥰