Ma van a művészet világnapja, úgyhogy ebből az alkalomból hadd meséljek el valamit, hátha téged is rá tudlak venni a művészi önkifejezésre - akár terápiás céllal is.
Épp tíz évvel ezelőtt még angoltanárként kerestem a kenyeremet, emellett a két kisgyerekemet nevelgettem idehaza gyakorlatilag főállású anyaként. Bár nagyon szerettem, hogy sokat tudunk együtt lenni a gyerekekkel, olykor-olykor fullasztónak és kifejezetten frusztrálónak éreztem a helyzetemet. Ennek javarészt az volt az oka, hogy az iménti „sokat tudunk együtt lenni” valójában egy szép tálalása annak, hogy a kis purdék ellátására, pesztrálására és szórakoztatására leginkább én voltam egy személyben kijelölve. (A nagyszülők annak idején nem igen voltak hadba foghatók, és a gyerekek apukája is bele volt temetkezve a munkájába.) Én viszont, tíz évnyi intenzív szülőség után úgy éreztem, azért annál jóval több van bennem, mint hogy valakinek én vagyok az anyukája (még ha rendkívül hálás is vagyok azóta is ezért a szerepért).
Ebben az időben történt, hogy elkezdtem coachingot tanulni, és ott az egyik önismereti foglalkozástól megihletődve egyik hétvégén nekiálltam egy kicsit magammal is foglalkozni. Ezt a módszert azóta is irtó lelkesen ajánlgatom mindenkinek - így most neked is.
Első lépésként szombat délután leültem a tükör elé, és készítetem magamról a fenti két önarcképet.
(Annak idején rövid volt a hajam és vörösre volt festve, így ni:)
No persze nem azért, hogy ezentúl befutott portréfestőként keressem a kenyeremet, egyszerűen úgy éreztem, kell magamat látni. Időt szánni az apró részleteimre, megpróbálni megfigyelni magamat úgy, ahogy egy új embert, vagy egy beszélgetőpartnert figyelnék meg. Friss, elfogulatlan szemmel.
Ez a foglalkozás lett a saját magam terápiás újradefiniálásának az egyik fontos része, és nagyon jól esett. Azóta a vesszőparipám: bánjunk magunkkal úgy, ahogy a barátainkkal tesszük.
Ha a haverodra nem mondasz olyanokat, hogy „de hülye vagy”, „hogy nézel ki már megint”, „rettenetes a segged ebben a gatyában”, vagy „te jó ég, a mosott szar szebb nálad”, akkor magadat miért ostorozod ilyesmikkel?
Meg kell tanulni meglátni nem csak másban, de magunkban is a különlegest, a szépet, a szerethetőt, az egyénit - amit lehet, épp egy addig hibának vélt vonásod ad. Az önelfogadás megtanulása lehet hosszú folyamat is (főleg, ha sok rossz beidegződést, gyerekkori traumát kell vele felülírni), de szerintem nagyon hasznos része lehet, ha leülsz, és alaposan, de szeretettel végig nézed magad. Fotózhatod, festheted, vagy le is rajzolhatod magad.
A másik, amivel azon az ominózus hétvégén foglalatoskodtam: írtam egy listát, arról, ami én vagyok. Amellett, hogy valakinek az anyukája.
Ez a lista aztán blogbejegyzéssé alakult, majd bekerült a Cirkuszigazgatós könyvbe is… hogy aztán a könyvbemutatón épp ezt olvassa fel Huszárik Kata. Fantasztikus érzés volt megélni, hogy annak a régi Borcsának, aki annyira szerette volna megmutatni a teljes önmagát, Kata ilyen átéléssel tudott hangot adni, a nagyközönség előtt. Hogy pontosan értette, érezte, mire is gondoltam.
Szóval a javaslatom (ha szabad) ez: foglalkozz magaddal, akár a terápiás művészet, akár az önismeret, önszeretet jegyében. Vizsgáld meg magad alaposan, aztán írd le, fest meg, ki is vagy te. Klassz lesz, megígérem!
Ez pedig az ominózus blogbejegyzés:
Legjobb tudomásom szerint nekem csak két gyerekem van, mégis messze többen szólítanak az édesanyjuknak. ’Anyuka’ –hív be a rendelőbe az orvos, vagy szól a tanárnő, hogy beszélni szeretne velem. A szomszéd Párizsi néninek, a pocakos játszótéri apukának, és valószínűleg a boltos kisasszonynak is én vagyok a mamája, különben miért hívnának így állandóan? Sőt, a gyerekeim baráti körének egyes tagjait is hosszan kellett nevelgetnem, míg megtanulták, hogy nem ’Marcianyukája’ vagyok, hanem Borcsa. A postással, kéményseprővel és a hentessel persze nem paroláztam le, de nem is volt rá szükség, rögvest látták rajtam, hogy én vagyok az anyjuk.
Gyermektelen ismerőseim és barátaim is marha szellemesnek tartják, ha folyamatosan le-anyuznak, nyilván, hiszen más jellemző tulajdonságom nincs is, mint hogy szültem két gyereket.
Ez viszont olyan elképesztően egyedülálló, hogy ne mondjam, páratlan esemény a történelemben, hogy tökéletesen megkülönböztet az emberiség többi részétől.
Nem is kell tovább kutakodni személyiségem rejtettebb zugaiban, rögtön kínálja magát fő tulajdonságom: én vagyok az anyu. Nem mintha azért szólítanának így, mert unikális életem olyan érdekfeszítő eseményekkel bírnának számukra, vagy mert olyan marhára izgatná őket szülői mivoltom. Elég csak egyszer-kétszer belekezdeni valamilyen gyerekes sztoriba, hogy azonnal kiüljön az arcukra az udvariasan flegmatikus félmosoly, miközben szemük üvegessé válik az unalomtól.
Egyszóval sokszor úgy tűnik, a világ szemében nem vagyok más, több, vagy kevesebb, mint szülő. A magam visszafogott, intim módján persze nagyon büszke vagyok két remekbeszabott utódomra, de nem óhajtom kizárólag rajtuk keresztül, illetve a szaporodási képességem alapján definiálni magam. Semmiképp sem szeretnék az arctalan kiegészítője lenni sem gyereknek, sem férjnek.
Így ezennel megragadnám az alkalmat, hogy ismételten bemutatkozzam:
Borcsa vagyok. Asszonyom vagyok. Tanár vagyok. Fáradt vagyok. Vidám vagyok. Író vagyok. Szórakoztató vagyok. Közép-európai vagyok. Albatrosz vagyok. Levert vagyok. Szorgalmas vagyok. Romantikus vagyok. Érzékeny vagyok. ENFJ vagyok. Erős vagyok. Barna hajú vagyok. Zugfutó vagyok. Vörös vagyok. Lelkes vagyok. Simulékony vagyok. Szakács vagyok. Hektikus vagyok. Korlátolt vagyok. Tetovált vagyok. Felszínes vagyok. Vulkán vagyok. Öreg vagyok. Faszkalap vagyok. Idétlen vagyok. Borissza vagyok. Zöld vagyok. Stage-diving vagyok. Kismalac vagyok. Nővére vagyok. Hangos vagyok. Rozimamája vagyok. Szószátyár vagyok. Elmélyült vagyok. Altkettő vagyok. Kanos vagyok. Büszke vagyok. Éhes vagyok. Legjobb-barátnő vagyok. Csaja vagyok. Úszó vagyok. Szarul vagyok. Kedves vagyok. Csóró vagyok. Kétdiplomás vagyok. Inszomniás vagyok. Rockker vagyok. Kreatív vagyok. Mérges vagyok. Haver vagyok. Magyar vagyok. Bohóc vagyok. Punk vagyok. Puha vagyok. Vizes vagyok. Kócos vagyok. Fiatal vagyok. Brandenburgi versenyek vagyok. Kiábrándult vagyok. Lánya vagyok. Szívcsakra vagyok. Értelmiségi vagyok. Lánglelkű vagyok. Ikrek vagyok. Hétfő reggel vagyok. Temperamentumos vagyok. Elbaszott vagyok. Kíváncsi vagyok. Hülye vagyok. Megbízható vagyok. Trágár vagyok. Gazdag vagyok. Marcianyuja vagyok. Ráncos vagyok. Római kömény vagyok. Ember vagyok. Nyúzott vagyok. Türelmetlen vagyok. Sebezhető vagyok. Szerelmes vagyok. Egykedvű vagyok. Bringás vagyok. Gyerek vagyok. Tépelődő vagyok. Ijedt vagyok. Buli vagyok. Állat vagyok. Szomjas vagyok. Bonyolult vagyok. Piros vagyok. Tiszta vagyok. Mértéktelen vagyok. Sprőd vagyok. Kispárna vagyok. Anya vagyok. Borcsa vagyok.
