Ha az embernek kutyája van, az azért is jó, mert segít a saját problémáinak is új megközelítést adni.
(Böbi féle Coelho gondolatok következnek.)
Reggel, a hentesnél kapott Böbi egy töpörtyűt. Nevéhez méltóan igazán kis incifinci töpi volt, ám ő a kis vacak fogacskáival nem tudott vele elsőre elbánni.
És innentől fogva beköltözött a búbjába: a Legmegátalkodottabb Stressz.
Mert hát most mi legyen azzal az ajándék töpivel?
Vadul pásztázni kezdte a környezetét: ki lesz az a galád, aki ráveti magát, hogy kihalássza a szájából a Kincset?
Nincs mit tenni, nem álldogálhat itt ítéletnapig, hiszen akkor könnyedén rátalál az ellen.
A tudata villámgyorsan beszűkült: csak ő volt benne, meg a becstelenül zabráló világ.
Séta közben a bokrok alját fürkészte cikázó szemmel: hol a legalkalmasabb rejtekhely, hová lehetne a Kincset elásni? Közben felém is vetett pár sanda pillantást. Rég elfelejtette, hogy a töpörtyűt eredetileg tőlem kapta. Már csak a mocsok töpirablót látta bennem. Igyekeztem megnyugtatni őt szándékaim tisztességét illetően, de addigra szent meggyőződése lett: két lábon járó összeesküvés vagyok!
Ha fizikailag lehetséges lenne, ennél a pontnál már gyöngyözött volna a kutya homloka.
Az utunk a régi lakásunk közelében haladt el. Oda kellene most azonnal bevetni magát! – ötlött eszébe. Hiszen ott biztonságban megehetné a csemegét! Sajnos hiába magyaráztam, hogy ott már mások laknak, nem örülnének egy bélpoklos kiskutya hajnali felbukkanásának, még ha töpörtyű is van a szájában, nem értette.
Félúton haza már a teljes testén eluralkodott a stressz és a pánik. Reszketett a lába, a füle összekócolódott, és látszott rajta: teljesen kimeríti a töpörtyű felett érzett aggodalom.
Az utolsó szakaszt magát centiről centire előrevonszolva tette meg.
Belül majd szétszakította a dilemma: vajon itt már biztonságban berejtheti egy autó alá a zsákmányt, hogy később, az éj leple alatt visszatérjen hozzá? (Megkockáztatva, hogy a hajnali kettes toporgó sürgetését, hogy most azonnal menjünk sétálni, én félre értem, és netán megorrolok?)
Vagy próbálja meg elvinni hazáig? Hiszen az a pár lépés… leterhelve ennyi problémától… beláthatatlan távolság!
Végül sikeresen eljutott vele a liftig.
Ránk záródott az ajtó.
Biztonságba voltunk!
A patkány töpirabló szemektől rejtve!
Addigra a falatkát kikezdte a savas kutyanyál. Már nem tanúsított ellenállást. Becsusszant egy pillanat alatt.
.
Szóval legközelebb, amikor épp valami világfájdalmamon görcsölök, majd igyekszem az eszembe idézni Böbit, és a Töpit.
Majd megvizsgálom, hogy
– valóban olyan drámai a helyzet, ahogy látom?
– egész biztos, hogy egész világ ellenségem?
– nem lehet, hogy aki a megoldásról magyaráz, annak mégiscsak van igazsága?
– nem lehet, hogy a régi, biztonságosnak hitt módszerek helyett most valami újra lenne szükség?
– nem aránytalan hagyni, hogy az egész testemet leuralja a rettegés?
– amikor már épp fel akarnám adni: lehet, hogy már a célban vagyok?
Fontos további gondolatok:
– Idővel minden töpi megemésztődik!
– Szeretem én egyáltalán a töpit?
