Írónak lenni egy kicsit olyan, mint önszántadból beballagni egy rengetegbe, ahol soha előtted nem járt még senki más.
Ha képes vagy otthagyni, mint egy megunt vagy terhessé vált hátizsákot a félelmeidet a dzsungel bejáratánál, és megtanulsz nem rettegni a kudarctól, az imposztor szindrómádtól, az olykor-olykor fehér kongó dobozzá üresedett agyadtól, ha leküzdöd a lustaságodat, és a kétségeidet, amik mind-mind ott leskelődnek a fák mögött készen arra, hogy a legváratlanabb pillanatban lecsapjanak rád, akkor onnantól fogva nagyon klassz dolgod lesz!
Mert onnantól, barátom, tiéd az egész őserdő, amit még sehol nem korlátoznak kitaposott ösvények, kijelölt túraútvonalak meg pláne nem, oda kószálsz, barangolsz, csatangolsz, ahová csak kedved tartja, átvághatsz sűrű páfrányosokon, felmászhatsz égig érő fákra, bevetheted magadat zavaros vizekbe, és minden fűszál mögött vár rád valami meglepetés.
Egy történet ugyanis legalább annyira vezeti a kitalálóját, mint ahogy az tervezte vezetni a cselekményt… ám egy idő után megtanulja, hiába írt hosszú hónapok alatt aprólékosan kidolgozott fejezettervet, az első szó legépelése után bármi megtörténhet. Ha egy könyvötlet jó, akkor az önálló életre kel, kézen fog, és magával húz kalandról kalandra. Talán olyan egy kicsit, mint a falra felkúszó borostyán: a málló vakolatú sárga falat és az erőt adó napfényt te adod íróként, de hogy merre fog tovább csimpaszkodni a halványzöld, új kacs, ami épp most látta meg a napvilágot…? Azt nem irányíthatod.
Így esik meg, hogy miközben a legfrissebb regényemet írom, egyre újabb és újabb rétegeit ismerem meg a világnak.
Először még csak az ágyamban fekve hajnali ötkor: ilyenkor kelek mindig, amikor épp dolgozom valamin, reggel 5 és 7 között (amikor indul a napom hivatalos része is) általában megírok egy oldalt. Aztán ezekből a két órákból és egy oldalakból áll össze fél évvel később egy regény, amivel az olvasóim elé állhatok: tetszik a mesém, ahol eddig egyedül, nélkületek bolyongtam? Ha igen, gyertek, merüljünk el közösen a világában, játszunk együtt!
A könyv, amin mostanában ügyködöm abba a sorozatba illik bele, aminek része a Balatoni nyomozás vagy a Bakonyi zsiványok is. A Budapesti rémálom munkacímű dolgomról egyelőre annyit árulhatok el (azon kívül, hogy a főváros megannyi izgalmas helyszíne megjelenik benne, ami akár ötletadónak is szolgálhat majd családi kirándulásokhoz), hogy a szereplőimmel együtt jópárszor lemegyünk a föld alá is. És mint lekiismeretes író, ezeket a helyszíneket előzetesen meg is látogattam, hogy igazán hiteles képet tudjak róluk festeni.
Ami azt is jelenti, hogy az író pasijának lenni (mondom ezt a Zsolt nevében) azt is jelenti, hogy az embert hajnali ötkor elkezdik bombázni izgatott hangú Messenger üzenetekkel (aki rutinosan erre persze már nem ébred fel):
„Te, eljössz velem a Tamariska domb alatti bunkerbe? Please say yes!”
„Vettem jegyet a Gellért fürdő ALÁ, készülj, megyünk!”
„Egy jó Várbarlang jöhet?”
(Zárójelben megjegyzem, amikor a hosszas tervezgetés, szervezgetés után első ízben ott álltam több méterrel a föld alatt, tizedmagammal egy rosszul kivilágított, ellenben szűk, konstans vízcsöpögéstől hangos lyukban, rájöttem, hogy én 16 évesen azért is csatlakoztam inkább a sziklamászókhoz a barlangászok helyett, mert volt némi jól fejlett klausztrofóbiám. Csak, hogy lásd, írónak lenni bizony sokszor szól arról is, hogy átlépjük a saját korlátainkat.) Szóval:
„Zsolt, bekönyörögtem magunkat egy kriptába, irtó klassz lesz!”
És ezek mind csak az előre tervezett programok. Mert ahogy fentebb már említettem, tényleg nem lehet tudni, az embert merre sodorja a fantáziája.
Így adódott, hogy „Farkasréti temetőbe elmegyünk?” kérdésem sajnos elutasításra talált, úgyhogy oda mehetek egyedül, ám a „Vacsorára csináljak INDIÁN kaját?” azonnali lelkes fogadtatásra talált még úgy is, hogy nyolcszor kellett tisztázni, nem indiai, hanem indián. Észak. Amerikai. Indián. Akik - legalábbis a mesékben - szökdécselnek, és minden fontos mondatuk után azt mondják: „Uff, én beszéltem.”
(A történetemben ugyanis a főszereplőt, Sárát az apukája és a nagypapája neveli, akik… áh, nem akarom most az egészet elspoilerezni, majd elolvasod novemberben, ha akarod.)
Szóval, most már tudod, mi a receptje az íróságnak (és mik az íróférjség kockázatai), úgyhogy jöjjön a dobpergés:
Indián rizs sült gyökérzöldségekkel, Nagy Manitu ajánlásával
Két édesburgonyát meghámoztam és felkockáztam, akárcsak három dundi répát, egy ökölnyi céklát és két lilahagymát, majd sütőpapíros tepsire halmoztam őket, jól összemasszíroztam két löttyintés olivaolajjal, sóval és borssal, elegyengettem, majd betoltam a sütőbe, hogy ott puhuljon, piruljon meg az egész miskulancia.
Közben feltettem két bögre rizst főni. Az eredeti recept vadrizst írt, de azt három boltban sem találtam, úgyhogy beértem a simával… akiknek ugyan folyamatosan heavy metalt bömböltettem, de mégsem akartak bevadulni.
Illetve megpucoltam egy gránátalmát, ami ugyan egy Dél-, Nyugat- és Közép-Ázsiában őshonos növény, tehát kizárt, hogy valaha keveredett volna a sziú indiánokkal, legfeljebb valami obskúrus diákcsere program keretében. De úgy éreztem, kell valami csöppet savanykás, roppanós holmi az ételbe, a gránátalma rubintos szemei meg amúgy is jól passzoltak a pirosas, narancsos zöldekhez.
Amikor minden elkészült, a rizsre halmoztam a céklás, répás, édesburis, lilahagymás misungot, megszórtam két marék szárított áfonyával, és leöntöttem egy evőkanál almaecet, két evőkanál olivaolaj, két evőkanál juharszirup (méz vagy agave is jó) keverékével. Majd összekevertem.
Aztán mindent belapátoltam, és mielőtt úrrá lett volna rajtam a kajakóma, még egy utolsó gondolat kúszott be az agyamba: csak az éhes költőt csókolja homlokon a Múzsa, azaz már értem, az írók miért nem teli gyomorral alkotnak.
(Felkeltettem az érdeklődésedet a Budapesti rémálom iránt, és most szomorkodsz, mert 2024 novembere még átkozottul messze van? Csöppet se búsulj, hiszen ebben a sorozatban már elérhető a fent említett két könyvön kívül a Bűntény a Dunán, a Kalandok az erdő mélyén és a Bodrogközi rém is! Amiket, ha innen, tőlem veszel, dedikálva kaphatsz kézhez pár napon belül. Mindig elmondom, de nem lehet elégszer: Nagyon-nagyon hálás vagyok neked, ha tőlem veszed meg a regényeimet! Vannak felnőtteknek szólók is, csak szólok. Így ugyanis jóval több pénz üti a markomat egy-egy kötet után, mint ha a könyvesboltban vásárolsz. Neked viszont ugyanannyi a költséged, a boltival szemben, viszont ezeket én mind, egyenként, és csupa szeretettől csöpögve még jól meg is dedikáltam neked. Ha felmész ennek a lapnak a tetejére, ott tudsz válogatni a különféle műfajok és kötetek között. Köszi-puszi!)
