Nemrégiben a szegedi Orczy István Általános Iskola meghívására tartottam nagyon sok gyereknek író-olvasó találkozót, ami hatalmas élmény volt, hadd meséljem el!
A beszélgetésre eljöttek kicsik és nagyok is, az előbbiek a Balatoni nyomozást olvasták, és telis-tele voltak kérdésekkel. Nagyon szeretek gyerekekkel beszélgetni, mert ők még nagyon aktívak, mernek kérdezni, a kíváncsiságukat nem rejtik szemérmesen véka alá. Nekem személy szerint rengeteget ad, ha élőben is találkozhatok az olvasóimmal, ha tőlük, első kézből (fülből?) Hallhatom, mi az, amit szerettek a regényekben, melyik szereplő volt a kedvencük és kivel tudtak a leginkább azonosulni.
A nagyok, a 13-14 évesek pedig a Lepkebábot olvasták. Ez volt az első alkalom, hogy az eredetileg megcélzott korosztállyal beszélgethettem a könyvről, amit annyit dédelgettem, hogy pont olyan legyen, amilyennek elképzeltem, és szeressék a kamaszok. Óriási élmény volt látni, hogy náluk hogyan csapódott le, hogy viszonyultak a könyvhöz, mi az, amit hazavittek belőle, és mik azok a kérdések, amik foglalkoztatják őket a regény eseményeit illetően. Sok izgalmas, új szempontot is adtak, adtunk egymásnak. Az, hogy egyikük még le is rajzolta az egyik kedvenc szereplőmet, különösen megható volt (egy másik lánytól meg egy horgolt bukszát kaptam ajándékba), ahogy az is igazán szívmelengető volt, hogy jópáran elmondták, mennyire várták ezt a találkozót. Nagyon hálás vagyok érte.
Ahogy a tanáraikért is, akik időt, energiát nem kímélve igyekeznek a gyerekekkel megszerettetni az olvasást. Hatalmas szolgálat ez, és őrületesen fontos. Láttam, hogy az eseménydús és tartalmas Olvasás éjszakája program mögött annak a marék lelkes, a hivatásának élő pedagógusnak mennyi rengetek munkája van. Tényleg le a kalappal, hogy ellenszélben, ennyi nehézség és ilyen kevés állami megbecsülés mellett még ezt így, ennyi szívvel tudják csinálni.
Az meg különösen édes volt, ezt még hadd meséljem el, hogy a gyerekek a könyvek elolvasása mellé feladatnak kapták meg, hogy engem, a szerzőt minél jobban megismerjenek, úgyhogy sokan igen buzgón beleásták magukat a közösségi média oldalaimba, így valóban meglepően sok infót tudtak rólam: mit szeretek enni, főzni, hogy hívják a kutyámat, merre jártam nyaralni legutóbb. És amikor a tanárnő azt kérdezte, hogy
„Na és ki az írónő Cukorborsója?”
Akkor arra kórusban skandálták, hogy: „a KISFIA!”
(És azért itt hadd jegyezzem meg az igazság kedvéért, hogy van nekem egy kis Cukorrépám is, méghozzá a lányom, Rozi, csak ő nem szereti, ha mesélek róla. Pedig olyan szépeket tudnék ám!)
