Ha valaki még nagyon fiatal, netán éretlen, arra az emberek gyakran mondják, hogy „ej, fiam, hát neked még rajta van a tojáshéj a fenekeden”.
Nos, ami azt illeti, ez a mondás Eszterre különösen igaz lehetett, ahogy tulajdonképpen mindenkire a családjában. Nem azért, mert idétlenek vagy gyermeteglelkűek lettek volna. Hanem mert náluk mindenki valóban tojásból kelt ki, és madárként élt… amíg nyolc éves korában másképp nem döntött.
Ez így zavarosnak, netán hihetetlennek tűnik a számodra?
Pedig így van, ahogy mondom! Na várj csak, elmesélem.
Eszter például (akárcsak a többi felmenője, de ezt már talán említettem) egy szép májusi délutánon törte át apró, tűhegyes csőrével a tojása héját, amiben az elmúlt negyven napban tartózkodott. Az édesanyja segített neki az utolsó szakaszon, lecsipegette a megmaradt darabkákat a lánya feje búbjáról, és megvárta, amíg reszketeg inakkal talpra áll. Aztán elrepült: bizony nagy szüksége volt már arra, hogy alaposan kinyújtóztassa, átmozgassa a hosszú kotlásban elzsibbadt tagjait. Bátran magára hagyhatta egy kis időre a fiókáit, az óbudai ház tetőterében, ahol a családjuk élt, igazán nem érhette őket semmi baj.
Eszter aztán itt, a padláson nőtt fel a testvéreivel együtt. Itt tanult meg járni, és innen, a kerek tetőtéri ablakon keresztül sajátította el a repülés tudományát is.
Míg a madárcsalád a tető alatt élt, és a szűk ablakon keresztül közlekedett, a ház harmadik emeletén Eszter nagymamája lakott egy kis lakásban, amelynek néma csöndjét csak a kakukkosóra hangja törte meg időnként. A nagymama minden napfelkeltekor és naplementekor felcammogott hozzájuk a padlásra, friss vizet hozott, meg magokat és apró falatokra tépett kalácsot (katonákat, ahogy ő mondta). Aztán leült közéjük egy régi, kopott fotelba, aminek a fejtámlája sarkain már itt-ott elfeslett a sötétbordó kárpit, óvatosan az ölébe vette, majd végigsimogatta őket a fejbúbjuktól a faroktollaikig, és közben énekelt vagy mesét mondott. Ha énekelt, az nem olyan volt ám, mint amikor az emberek dalolnak, nehogy olyasminek képzeld! Sokkal inkább hasonlított trillázó madárfüttyre. És amikor a nagymama eképp dalolt, az arca felfénylett, a ráncai kisimultak, és ő maga is mintha évtizedeket fiatalodott volna. Látszott rajta, hogy a dallamok hullámain visszavitorlázik a maga gyerekkorába, amikor még ő is a rajjal együtt reppent házról házra, faágról faágra, vagy felszállt a magasba, hogy a tűző nap sugaraiban fürdőztesse meg a tollait.
Máskor meg mesét mondott nekik varázslónőkről, akik madarak fészkében éltek, óratorony őrökről, akik száz, meg száz bagolyról gondoskodtak, hattyúvá változott királylányokról, és hercegnővé lett rút kiskacsákról.
A fiókái közül (és ezt sohasem rejtette véka alá) Eszter volt a kedvence. Azon a májusi napon, hogy a lány meglátta a napvilágot, a nagymama rögtön megmondta: ez a kis csöppség bizony sokra fogja vinni! Való igaz, Eszter nem teljesen volt olyan, mint a testvérei, vagy az unokatestvérei. Rögtön meg lehetett a többiektől különböztetni már csak amiatt is, mert az ő homlokát egy hófehér folt ékesítette. A természete is más volt: Eszter szelíd volt, és nagyon kedves, a civakodásokban soha nem vett részt, nem verekedett össze az utolsó kalács falatért senkivel. És sokkal, de sokkal kíváncsibb volt mindannyiuknál, mindent ismerni akart, szomjazta a tudást.
Hogy mi legyen e különleges fiókájuk neve, azon a szülők és a nagymama is sokat töprengtek. Végül az Eszterre esett a választásuk. „Eszter, azaz csillag!” - csipogta az édesanyja, majd a csőrét szeretettel az Eszter homlokán lévő fehér folthoz érintette. „Eszter királynő!” - csicseregte az apja, akinek szintén szent meggyőződése volt: az ő csemetéje bizony még sokra fogja vinni. „Eszter, hegedű-, vagy fuvolaművésznő…” - suttogta a nagymama, majd trillázva füttyentett egyet, amíg a fia, Eszter apukája a kezére nem koppantott mérgesen.
„Csitte-csitte!” - károgott rá. - „Ne döntsük el mi már jó előre, mi lesz a csöpségből! Hagyjuk, hogy ő azt ő maga határozza majd el!”
És ebben Eszter apukájának teljesen igaza volt: minden gyereknek magának kell kitalálnia az útját, az ő esetükben pedig ez hatványozottan így volt. A családjukban ugyanis minden kismadár nyolc éves kora körül életreszóló választás elé került, és amit ha egyszer eldöntött, többé már nem lehetett megmásítani. Náluk egészen mást jelent az a kérdés, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”. Ha tőled ezt kérdezik, akkor teljesen megfelelő válasz az, hogy amikor felnősz, akkor tűzoltó leszel, katona vagy vadakat terelő juhász. De azt is felelheted, hogy fodrász, nyomozó, miniszterelnök, séf, zsoké, meseíró, táncosnő, tanár vagy gyárigazgató - mindegyik tökéletesen megfelelő lesz. Az óbudai padlástérben azonban amikor feltették ezt a kérdést, az elsősorban ezt jelentette: madár leszel vagy ember? És csak utána jöhetett minden más.
Miután ugyanis a kis fiókák kikeltek a tojásból, és megtanulták az összes fontos dolgot a túlélésükhöz: szárnyalni erős szélben, esőben, hóviharban, V alakban, rajban, vagy egyedül, háztetőkön és drótokon egyensúlyozni, faágakon hintázni, felismerni a közelgő vihar illatát, precízen érzékelni a Föld mágneses terét, kibontani a puha dióbelet a héjából, porfürdőzni, esővízben megmártózni, gondosan tollászkodni, hogy megszabaduljanak az atkáktól és madártetvektől, szóval amikor minden olyan fontos dolgot elsajátítottak, ami a madárkodáshoz szükséges, és már betöltötték a nyolc éves kort, azaz madárként felnőttnek számítottak, akkor eljött az ideje, hogy dönthessenek: a továbbiakban madárként vagy emberként akarnak-e élni.
(Azt fontos leszögeznünk, hogy erre az átváltozó képességre egyedül az ő fajtájuk, a latin nevén Ambulatorius homovolucris faj volt egyedül képes. Úgyhogy nem kell ezentúl sandán méregetned a körülötted ugrabugráló verebeket, burukkoló galambokat vagy a vízben úszkáló récéket: velük nem fordulhat elő, hogy egyik pillanatról a másikra levetik a tollaikat, a csőrük orrá alakul, a szárnyaik karokká, és egyszer csak ott fog állni előtted egy ember (anyaszült meztelenül…), az épp odahajított kiflicsücsökkel a szája szélén. (A csókákkal azonban más a helyzet… de ezt majd legközelebb mesélem el.)
Egy szó mint száz, amikor Eszter betöltötte a nyolcadik életévét, mint mindenki a családjában, ő is választás elé került. És ami azt illeti, nem sokat teketóriázott. Nem is csoda: hiszen ezen törte a kis kobakját már jó ideje, megvizsgálva az ellene és a mellette szóló érveket. Így amikor eljött a nagy nap, akkor tudta, úgy fog este lefeküdni aludni a fészkébe, hogy azt kívánja: legyen másnaptól ember. És így is lett.
Napfelkeltekor, miután elfogyasztották a nagymama kötényéből a kalácskatonákat, a madárkák kiröppentek az ablakon, Eszter pedig lesétált a lépcsőn a nagymama lakásába, ahol felöltözött.
Biztos mocorog benned a kérdés: vajon ha Eszter élhetett a madarak között, szárnyalhatott a háztetők felett, hangversenyt fütyülhetett a sárgarigókkal, és együtt mókázhatott a szemtelen, de roppant jó humorérzékkel megáldott verebekkel, vajon mi okból akart mégis inkább ember lenni? Nos, elárulom neked: Eszter nagyon szeretett volna iskolába járni. Szerinted ez marhaság? Nos, biztos emlékszel, hogy e,lítettem: Eszterben milyen hatalmas kíváncsiság, milyen óriási tudásszomj dolgozott! Mindent meg akart tanulni a világról, el akarta olvasni az összes könyvet, fel akarta fedezni a tudományokat, és ezeket csak emberként tudta megvalósítani.
Hogy megbánta-e valaha a döntését, azt kérdezed? Tulajdonképpen… nem… bár az is igaz, hogy olykor-olykor, amikor az osztályteremben ült egy unalmasabb órán (mert hát ilyenek is vannak, sajnos), vagy a leckéje fölé görnyedt egy verőfényes, június eleji délutánon, mikor a madarak odakint a forró légörvények hátán bucskáztak, vagy a városi szökőkutakban fürdőztek hangosan csivitelve, akkor azért néha nehéz lett a szíve. Olyankor szorosan behunyta a szemét, és elképzelte, milyen is volt szelek szárnyán vitorlázni az égen, magasra felröppenni, majd játékosan alábukni a mélybe, két lábon ugrabugrálni a haverokkal, bebújni az édesanyja szárnyai alá. Ám ha ilyenkor Eszter tanára, vagy valamelyik osztálytársa, barátja felébresztette őt az ábrándjaiból, és megkérdezte, merre jár, sohasem árulta el.
Sőt, ami azt illeti: egyetlen embernek sem mondta el, honnan is valósi, ki a családja, és miért örökösen csak a nagymamája jár be a szülői értekezletre. Nyomós oka volt rá, de hiszen ezt te is megértheted: ha elárulta volna az igazságot, hogy ő valójában tojásból kelt ki, és nyolc éven keresztül madárként élt, jó esetben csak kikacagják… de sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy bolondnak tartják, félkegyelműnek csúfolják és nem veszik komolyan.
Eszter tehát hallgatott a származásáról. Egészen addig a borzasztó napig.
Na várj csak, elmesélem, mi történt. De előre szólok: szörnyűséges, szívszorító és vérlázító az egész ügy.
Az úgy volt, hogy Eszter iskolájának, az Eső utcai Héttannyelvű Általános Iskola és Gimnáziumnak volt egy Mindenese. Így, nagy betővel. Azt mondom, „mindenes”, de tulajdonképpen az egész iskola teljhatalmú ura volt ez az illető. Nem csak a takarítók munkáját felügyelte, és a karbantartókat ugráltatta kíméletlenül, de bizony ő szabta meg, mennyi házi feladatot adjanak a tanárok (sokat), mi legyen a menü a menzán: a gyerekeknek mócsingos húscafatok nyúlós rántásban, a tanároknak üres leves, és csak a személyzetnek - azaz saját magának - utalt ki finomabb falatokat. Kristálytiszta logikával meg is indokolta: a fejlődő szervezet az olyan, mint a dudva, megnő rossz talajon is, a tanároknak viszont nem szabad megterhelő ételeket fogyasztani, hisz a munkaidő minden percében szükségük van a szellemi frissességre. A fizikai munkát végzőknek azonban elengedhetetlen a kiadós táplálék, a vajban sült pecsenye, a rozmaringos újkrumpli, a csokoládéval leöntött piskótakocka, meg egy kupica likőr, étvágycsinálónak. Ezen felül a későket azonnal bemószerolta, a tovább maradókat haza zavarta, a különórásokat szemmel verte, az esti tagozatosakat pedig mélyen megvetette.
És ez még mind semmi! Egy ízben saját kezűleg vetett véget egy túlságosan hosszúra nyúlt szülői értekezletnek. Hogy mi történt pontosan abban a hét és fél percben, amit az osztályteremben tartózkodott, arról soha, senki nem beszélt. Még az osztályfőnök sem (aki egyébként még aznap írásban felmondott.) Mindenesetre a szülők azonnal és zokszó nélkül távoztak (Illyés anyuka is, aki pedig épp mondat közben volt, mint mindig), illetve négyen közülük már másnap külföldre költöztek, ketten a francia idegenlégióhoz csatlakoztak, hárman átjelentkeztek egy másik megye iskolájába, egy szerencsétlen fickó pedig az elmeosztályon kötött ki.
Talán már ennyiből is láthatod, nem volt épp a legkellemesebb jelenség ez a Terézia asszonyság - merthogy így hívták ezt a középkorú, szikár hölgyet, akinek a tekintetétől inába szállt még az igazgatónak is minden bátorsága, a hangja elől pedig a tornatanár a szertárba bújt el, méghozzá a vastag, nehéz és elég büdös gimnasztikai szőnyegek alá. Rendet tartott, az igaz, ehhez nem fért semmi kétség… no de milyen áron.
Terézia asszonyság úgy tekintett az iskolára, mintha ha az a maga birodalma lenne, és senkinek nem volt mersze őt ebben megkérdőjelezni.
Azt szokták mondani, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet… de vajon mit mondanak arról, aki a dísznövényeket, az egymástól mértani pontossággal elültetett kardvirágokat ugyan kedveli, de az állatokat ki nem állhatja? Terézia asszony szemében a gyerekeknél (akiket tiszta szívéből gyűlölt) egyetlen lény volt csak még utálatosabb: a madarak. Viszolygott a látványuktól, idegesítette a csacsogásuk, a röptük láttán öklendezni kezdett, a létezésüket pedig merényletnek vélte a kertje ellen. Szent meggyőződése volt, hogy a madarak ártanak a növényzetnek, röptükkel óvatlanul letörik a levélkéket, ágakat, összepiszkítják a rózsaágyat és elriasztják a beporzókat.
És míg a gyerekeket nem tehette el láb alól (sajnos… sóhajtott fel néha, amikor mégiscsak fontolgatni kezdte ezt a lehetőséget), a madarak ellen számos eszközt be tudott vetni. És miután elkészült áprilisban a focipályát körbevevő virágágyás (ami miatt még a labdajátékokat is betiltotta, úgy képzeld), minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy egyetlen madárnak se jusson eszébe betenni a szárnyát a kertjébe… sőt, az egész kerületbe. Komolyan, az összes létező eszközt bevetette!
Az iskola három kilométeres körzetében madárijesztőket helyezett ki.
A kerítésre ijesztő héja képeket pingált.
A kertet telepakolta madárcsapdákkal, de hogy biztosra menjen, még mérgezett kukoricaszemeket is kiszórt mindenfelé.
Eszter kétségbeesve nézte az osztályterem ablakából, miben mesterkedik odalent.
A szünetekben leosont, és megpróbálta legalább a kertből összeszedegetni a mérgezett eleséget. Ám mint kiderül, ez semmire nem volt elég.
Naplementekor, amikor a nagymamájával együtt felsietett a padlásra, hogy meglátogassa a családját, és megbizonyosodjon felőle, mindenki a legnagyobb rendben van, rettenetes kép fogadta. Az egyik kishúga bágyadtan hevert a fészkében. A tekintete homályos volt, a csőre félig elnyílt, a szíve viszont úgy kalapált, hogy azt hitték, menten kiszakad a begyéből.
-Elképzelésem sincs, mi történhetett vele - csipogta az anyukájuk szomorúan.
Eszter tudta, hogy mit kell tennie… még ha ehhez bizony alaposan össze is kellett szednie minden bátorságát.
Másnap a nagyszünetben bekopogtatott az iskola igazgatóhoz.
-Gyere be! - hallatszot bentről.
Eszter óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett a tágas irodába. A hatalmas tölgyfaasztal mögött ült Mátyás igazgató úr. A jobbján pedig… ott állt Terézia asszonyság. Úgy méregette Esztert, mint aki épp egy recepten gondolkodik, mi módon készítse el, szalonnába göngyölve vagy levesbe főzve?
Szegény lány úgy félt, hogy minden inában reszketett, és legszívesebben fellépett volna az ablakeretre, hogy kiröppenjen, fel az égbe, innen minél messzebbre. De nem tehette. Dolga van itt, és amíg azt el nem intézi, nem megy sehová.
-Nos, mi járatban? - kérdezte az igazgató helyett Terézia asszonyság, miközben a tekintete gonoszul csillogott. Eszter nagyot nyelt. Az iskola teljhatalmú úrnője teljesen úgy festett, mint aki a veséjébe lát… mint aki pontosan tudja, kicsoda ő valójában. És tekintettel arra, hogy mennyire gyűlölte nem csak a gyerekeket, de a madarakat is… Nem sok jóra számíthatott.
Eszter megrázta magát. Aztán megköszörülte a torkát. Az igazgatóra nézett.
-Igazgató úr. Szerintem nem szép dolog elüldözni a madarakat a kertből. Elpusztítani őket pedig… rettenetes tett. Kérem, gondolja meg, valóban egy olyan intézmény vezetője szeretne lenni, amely ilyen borzasztó károkat okoz a környezetnek?
Mátyás igazgató úr kikerekedett szemekkel hallgatta.
-Hogy micsoda? De hát én… nem is értem… miről beszélsz?
Terézia asszonyság felcsattant.
-Badarság. Biztos egy kis napszúrást kapott, azért hord itt össze hetet és havat. Eridj le a konyhára és kérj ott egy pohár vizet. Mondd, hogy én küldtelek.
Az igazgató már épp megkönnyebbülten visszahanyatlott volna a karosszéke mélyére, hogy ilyen kényelmesen megoldódott az ügy, ám Eszter nem hagyta annyiban. Előbbre lépett.
-Igazgató úr. Az ön mellett álló hölgy szánt szándékkal mérgezi a madarakat.
-Ugyan már! Miket nem hadoválsz! Lárifári! Hazugság! - csattant fel Teréz. - Hogy mivel meg nem vádolsz épp engem, aki finom eleséggel etetem a… - itt egy pillanatra megállt, hogy visszafojtsa az öklendezését - a… madarakat!
Eszter előrenyújtotta a kezét.
-Ezeket a kertből szedtem az imént.
A tenyerén két tucat sárgaszínű kukoricaszem ült.
-Ezek szerint nincs semmi akadálya, hogy megkóstolják.
Az igazgató vállat vont. Végül is… szereti a kukricát. Nagyon is. A gyerekkora nyaraira emlékeztették a gömbölyű szemek, amikor ült a nagypapájával a Balaton partján, és egy-egy vajtól csöpögő kukoricacsőről csipegették le a szemeket, miközben nézték a vizet. Az emléktől elmosolyodott, és a kukoricák felé nyúlt.
Terézia asszony úgy visított fel, mint egy csapdába esett állat. Ráütött Eszter kezére.
Mátyás igazgató úr megrökönyödve bámult rá.
Aztán Eszterre.
Majd a földön szétszóródott kukoricákra.
Majd újra Teréziára.
-Nohát, ami sok, az sok! - csapott az asztalra. Aztán megragadta Teréz asszonyt a gallérjánál fogva, és kihajította az irodából. Még jól fenéken is billentette, és hogy semmiképp ne legyen félreértés, utánakiáltott:
-Fel is út, le is út! A környékre se tegye be többé a lábát, vagy megkeserüli, sötétlelkű szipirtyó!
Aztán Eszterhez fordult.
-Hogy milyen gonosz emberek vannak! Még hogy a madarakat bántani… Az ártatlan, édes, drága jószágokat… akik nekem… akik nekem olyanok, mint a családom!
Eszter eltátotta a száját meglepetésében.
-Hogy az igazgató úr is…?
Ám az nem válaszolt.
Csak egy dallamosat füttyentett.
(A zsidó Budapest 150 éve című programsorozat kért fel, hogy írjak egy mesét a purimi ünnepségre. Annyi kikötésük volt, hogy szerepeljen benne Budapest és Eszter királynő. Így született meg A madárból lett lány története. Az illusztrációt meg jobb híján én kanyarítottam hozzá.)
