A Lepkebáb születése hosszú, és gyakran keserves folyamat volt, míg világra segítettem, majd rögtön utána elkezdhettem izgulni: hogy fog a világ az én szerelemgyerekemhez viszonyulni?
Vannak könyveim, amik viszonylag rövid idő alatt megszületnek. A cselekményt, a karaktereket két-három hónapig finomítgatom, hegesztgetem, és megírom egy fél év az egészet, minden nap hajnali 5 és 7 között kopácsolva, miközben az ágyamban gubbasztok.
Ilyen volt például a Bakonyi zsiványok.
És vannak könyvek, amik éveken át érlelődnek bennem, amiket hosszan őrizgetek, nevelgetek, jártatom rajtuk az agyam, mielőtt az első, sebtében lefirkantott ötletből bármi is papírra (vagyis word dokumentumra) kerülne. Ilyen a Drill című könyvem, és a Lepkebáb. Az elsőhöz kellett az, hogy elváljanak a szüleim, és a nemzőapámmal először szeretetteljes, majd döcögős, később sok konfliktussal terhelt, végül nemlétezővé váljon a kapcsolatom. Ezekből próbálva okulni tizenéves koromtól nagyon foglalkoztatott, mitől jó (ha létezik egyáltalán ilyen) a házasság. Kamaszként Bergman Jelenetek egy házasságból című kötete volt az egyik legfontosabb olvasmányom.
Fiatal nőként gyakran kérdezgettem azokat, akik legalább tíz év frigyet tudhattak már maguk mögött: mi a titok? Hogy kell jól csinálni?
És rengeteget gondolkodtam én magam is az emberi viszonyokon, kapcsolódásokon, a kötelékek tartósságán és gyönge pontjain. Aztán megházasodtam, majd tizensok évvel később elváltam, abból nagy keservesen, de talpra álltam. És még így is hosszan, nagyon hosszan érlelgettem magamban mindezt a sok élményt, gondolatot, az innen-onnan összeszedett, illetve empirikusan megszerzett tudást, mielőtt leültem volna, és megírtam a Drillt.
A Lepkebáb nagyon hasonló módon készült. Egykori kamaszként, illetve kamaszokat nevelő szülőként átéltem külső és belső szemszögből is, milyen pokolian nehéz (és vallom: egyben milyen felemelő, tartalmas és gyönyörű) folyamat az a hosszú átváltozás, amíg egy gyerekből felnőtt lesz.
Mint a pillangók: a kis hernyócska bebábozódik, hogy aztán végtelennek tűnő idő után levesse magáról a feleslegessé vált burkot és megmutassa a világnak hatalmas szárnyú, színes, varázslatos önmagát.
Egészen elképesztő metamorfózis ez, mely temérdek fájdalommal is jár belülről megélve a folyamatot. Tinédzser önmagunkat tengernyi kérdés, bizonytalanság foglalkoztatja, míg felépül a felnőtt személyiség és úgy, ahogy megszilárdul. A nehézséget szülőként pedig szerintem részben az okozza, hogy mindez a csoda sokáig elrejtve történik. Csak azt tudod, mik azok az elemek, értékek, gondolatok, amiket még a kis hernyócskába beletápláltál, majd izgulhatsz éveken keresztül, a lélek kaleidoszkópjában mi fog a végén rögzülni. Közben ott vagy, megtartod, ha kell, odakínálod a másik orcádat is, ha bánt, és szereted, ahogy a csövön kifér akkor is, amikor ellök magától.
A Lepkebáb című könyvemben mindezeket az embertpróbáló, keservesen nehéz, mégis mágikus folyamatokat igyekeztem megragadni, méghozzá a fantasy kuglóf formájába öntött regényben. Különlegesen személyes könyvem lett ez, hiszen számos pontján mélyen kapcsolódom hozzá. Sohasem tudtam volna megírni, ha tizenévesen nem élem át azokat az érzelmi viharokat, csapódásokat, magasságokat és mélységeket, amiket én mindig is egy sötét középkorhoz tudtam csak hasonlítani. És akkor se lettem volna képes ezt a fantáziavilágot papírra vetni, ha nem figyelhetem meg mindezt szülőként kívülről is. Szóval igen: a Lepkebáb kaleidoszkópja temérdek kis színes üvegből áll, egyenesen a szívemből.
A személyessége miatt is sokkal jobban izgultam az átlagosnál, amikor megjelent a regény. Nem csak én szurkoltam irtózatos erővel, hanem az egykori szorongós kamasz énem is: mit fognak őhozzá szólni az emberek? Szeretni fogják? Vagy épp ellenkezőleg, szigorúan megkritizálják? Értékesnek fogják tartani, vagy csak a vállukat rántják, miközben annyit böknek ki, hogy ‘nyeh’? Észreveszik egyáltalán, vagy rá se bagóznak?
Gondolj csak vissza egy pillanatra a kismillió kétséggel megtűzdelt tinédzserkori önmagadra, és akkor tudni fogod, miről beszélek.
Úgyhogy talán azt is el tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor meghívást kaptam a Nők Lapja irodalmi gálájára, méghozzá a Hilton szállóba, és ott a színpadon átvehettem a Legjobb Ifjúsági Könyv díját a Lepkebábért. A szívem csordultig telt hálával, hogy értették, és szerették a könyvet. Hogy méltónak találtatott.
Az az igazság, hogy mindig is nagyon szerettem az ifjúsági irodalmat. A fogalom maga egyébként a ’60-as évek óta létezik, és nem szigorúan körbehatárolt, sokszor elmosódik a határ a felnőtt- és az úgynevezett Young Adult kategória között. Hiszen Adrian Mole, Huckleberry Finn, Copperfield Dávid, Harry Potter története, vagy épp a Zabhegyező ugyanúgy élvezhető (legalábbis szerintem) tizen-, mint negyven-, ötven-, nyolcvanévesen. És bár a Gyűrűk ura is sok könyvtárban a fiatalok számára fenntartott polcokon található, mégis hatalmas rajongótábora van a középkorúak között is.
Ezért én mindig is úgy gondoltam, a Lepkebábot 12 éves kortól százig bárkinek szívből ajánlanám. Bárkinek… aki volt valaha kamasz, és még emlékszik rá, milyen is volt.
