Tina elégedetlenül lépett le a fürdőszobai mérlegről. „Ez olyan rohadt igazságtalan” - bosszankodott fennhangon.
Ahogy idősödik az ember, úgy lesz egyre keservesebb megszabadulni a felesleges kilóktól. Bezzeg annak idején, huszonévesen! Akkor elég volt egy hétvégét „minimál kajával és maximál bulival” tölteni (ahogy a barátnőjével hívták ezeket a gyors kúrákat), és máris olyan lett újra a dereka, hogy két kézzel át lehetett fogni. Most meg… Egyik tutinak mondott módszert próbálja ki a másik után, és alig van valami eredménye. Pedig micsoda áldozatokat hozott, te jóságos ég!
Ott volt például a káposztaleves kúra. Egy teljes hétig ette azt a nyűves levet, már a szagától is hányingere lett egy idő után. De még a Sanyival való randevúit is le kellett mondania influenzára hivatkozva, mert felpuffadva és kopogó szemekkel egyszerűen képtelen volt emberek közé menni.
Vagy amikor azokat a drága pirulákat szedte… A barátnője ugyan esküdözött, hogy neki az vált be egyedül, de Tinánál valamiért nem működött a dolog, pedig olyan sok pénzt ráköltött azokra az átkozott bogyókra, hogy csak a tizedét vallotta be az anyjának, amikor az a költségekről faggatta, de még arra is forgatta a szemét. Ráadásul attól a szertől állandóan szédült, több ízben is előfordult, hogy ott kellett hagynia a társaságot, és Sanyival hazakísértetnie magát. Nem akart szégyenszemre elájulni mindenki előtt.
A léböjt kúrától gyomorfekélye alakult ki, a ketózástól meg a vérképe lett pocsék. Valószínűleg ezért nem volt szinte semmi ereje feltúrázni a csúcson lévő hüttébe, amikor Sanyival az Alpokba mentek. Sebaj, a férfi készített neki is fotókat a ködös tájból kiemelkedő verőfényes hegygerincről, amíg ő megvárta lent a faluban, úgyhogy azért volt mit mutogatni a kollégáknak.
Mennyi, de mennyi félresikerült fogyókúra, amik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményét!
Most azonban muszáj valami nagyon ütős módszert kitalálnia, egy hónap múlva lesz az érettségi találkozója, ahol feltétlenül a szalagavató bál afterján viselt zöldszínű, selyemfényű, oldalt felsliccel ruhába fog menni, darázsderekán szűkre húzott aranyszín övvel, ha törik, ha szakad. Mert olyan nincs, hogy nem abban libben be az étterembe. Hadd ámuljon rajta mindenki, és mondják: Tinán, az osztály legszebb lányán bezzeg nem fognak az évek sehogy sem!
Csak hát… addig még le kellene adnia ezt a pár kilót… amik tulajdonképpen azóta kúsztak fel rá, hogy összejött Sanyival. Szóval egy kicsit ez az ő hibája is.
Azon a tavaszon, amikor a férfival megismerkedett, eléggé maga alatt volt. Előtte ért véget a házassága, a szívfájdalmat, amit elszenvedett, hogy őt le lehetett cserélni egy másik nőre, rettenetesen nehezen heverte ki. Hosszú heteket töltött az ágyában zokogva, elkeseredetten, jövőkép nélkül… nem csoda, hogy semmi kedve nem volt enni. A torka amúgy is tropára ment a sok bőgéstől, a gyomra is egy merő görcs volt az idegeskedéstől, az utolsó dolog, amihez ingerenciát érzett, hogy jól belakmározzon.
Sanyi mellett azonban szépen lassan magára talált. Sőt, egy kicsikét túlságosan is.
„De ennek vége” - határozta el. Muszáj lesz újra összeszednie magát. „És ha már egyszer bevált az a módszer… miért ne válhatna be újra?” - jutott eszébe hirtelent, miközben a hálószobájában magára rángatta a bugyiját, ami most mintha jóval szűkebbnek bizonyult volna a fenekénél, mint pár héttel korábban. Persze, nem kell annyira a padlóra küldenie magát, mint annak idején… Azt a lelki poklot nem szeretné újraélni soha többé, ha nem muszáj. De egy kis szünet biztosan meghozza a kívánatos eredményeket… Ráadásul egy fillérjébe nem fog kerülni a kúra!
Az ötlet úgy megtetszett neki, hogy már nyúlt is a telefonja után, és tárcsázta Sanyit. Miközben kifejtette a férfinak, miért is lenne jó, ha egy ideig nem találkoznának, vagyis szakítanának egy kis időre, az ágyával szemben lévő szekrény egész alakos tükrében gusztálgatta magát. Képzeletben már le is választotta magáról a felesleget, a hasa, mely most egy kicsit valóban hurkás volt, csinosan behorpadt, a karja és a combjai is jóval vékonyabbak voltak. Hamarosan, hamarosan! - mondta magában, és Sanyinak is, amikor az megkérdezte, fog-e még Tina jelentkezni nála. Aztán, csak hogy valóban hiteles legyen a mesterségesen előállított szívfájdalom, még hozzátette: „Vagyis inkább: talán. Majd meglátom, Sanyi. A lényeg, hogy te ne keress.”
A férfi egyébként meglepően belátónak tűnt, bár Tina ezt is szerette benne: általában nem sokat akadékoskodott.
Elbúcsúztak, és Tina várni kezdte, hogy rátörjenek a szomorúság sajnos túl jól ismert hullámai.
Ám azok most mintha várattak volna magukra.
Beletelt legalább három napba, amíg elkezdte megkörnyékezni a magány érzése. Örömmel fogadta.
Egy héttel rá már valódi fájdalom is bekúszott a szívébe. Hiányzott neki a férfi társasága, a kellemes, közös programok. A frankfurti leves, amit egyszer kelbimbóból főzött neki, amikor Tinát leterítette a nátha. „Hú, az de finom volt…” - jutott eszébe, és nagyot nyelt. De tartotta magát. A tizedik napon olyan levert volt, hogy az ágyból sem volt kedve kikelni. Enni pedig pláne nem.
Két és háromnegyed héttel a szakításuk után Tina alig ismert magára, amikor a tükörbe nézett: a szemei alatt sötét karikák, az arca beesett, a bordái azonban újra egyenként kivehetőek lettek, és a bőre is szépen ráfeszült a csípőcsontjára. Azonnal a hálószobába sietett. Reszkető kezekkel húzta elő a zöld ruhát. A finom anyag végigsimította a testét, olyan gyönyörű esése volt rajta, hogy Tina hosszú percekig vizsgálgatta magát a tükör előtt forgolódva.
Csak utána kereste elő a telefonját, hogy felhívja Sanyit. A csengés helyett azonban kellemetlen sípolás visított a fülébe, majd egy gépi női hang arról tájékoztatta, hogy a hívott számon nem kapcsolható előfizető. Még huszonhétszer felhívta, hasonló eredménnyel. Akkor megpróbált üzenetet kükdeni a férfinak Messengeren keresztül, ám elhűlve látta, hogy az minden bizonnyal nem csak törölte őt az ismerősei közül, de le is tiltotta.
Tina jó darabig ült az ágya szélén a zöldszínű ruhában. Üveges tekintettel meredt maga elé.
Rá kellett ébrednie: nem csak a maga feleslegesnek tűnő nyolc kilójától szabadult meg, de Sanyi nyolcvankettőjétől is.
Kelbimbós frankfurti leves recept:
A bimbókat négybe vágtam - hogy én hogy szeretem egyébként! Épp annyira nagyon, mint ahogy kiskoromban ki nem állhattam.
Olajon üvegesre dinszteltem egy felaprított vöröshagymát, megszórtam pirospaprikával, fűszerköménnyel, rádobtam a fél kiló kelbimbót, plusz három nagyobb krumplit meghámozva és felkockázva, egy kiskanál majorannát, és legalább négy gerezd zúzott fokhagymát, mert azt is nagyon szeretem. Sóztam, borsoztam, felhúztam annyi vízzel, hogy azért még jó sűrű leves legyen belőle, majd addig főztem, amíg meg nem puhultak a zöldségek. A végén virslit karikákztam rá, tejfelre szedtem, és nagyon örültem neki, hogy sem a rövid, sem a hosszútávú terveim között nem szerepel, hogy beleférjek tinédzserkorom kedvenc ruhájába.
