Nulláról agyfaszba egy pillanat alatt Nemrégiben két hasonkorú barátnőmmel találkoztam, persze a menopauza is szóba került, mint az ágyunk alatt egy ideje rejtőzködő mumus. – Te is szoktál… – kezdett bele Alfanőstény, és én valahogy rögtön tudtam, a csilliárd idióta tünet közül nem a szokványos hőhullámra, a hasi hízásra, a száraz hüvelyre vagy a megplöttyedt arcbőrre gondol. Hanem egy még aljasabbra. – Te is szoktál indokolatlanul nagyon ingerült lenni? – kérdezte. – Ne is mondd! Bár én soha nem érzem indokolatlannak – röhögtem el magam. – Néha annyira hülyék tudnak lenni az emberek, nem? De persze pontosan tudtam, mire gondol. Nagyon is ismerős az érzés, amikor szembesülök vele, mennyire vékonyka a türelmem időnként, és milyen félelmetes sebességgel kijövök a béketűrésből. Pedig… esküszöm, nem ilyen vagyok! Az egész világ a barátom Az az igazság, hogy én alapvetően egy kedves, jókedélyű nőcinek tartom magam. Nagyon érdekelnek mások, szeretem az embereket, tényleg lenyűgöz az a csilliárd élet és sors, ami körbevesz. Már kislánykoromban is nagyon kíváncsi és barátkozós voltam. Az óvodában előszeretettel hajigáltam ki „véletlenül” a kerítés rácsain keresztül a homokozójátékokat, hogy az arra járókat megszólíthassam, adják nekem vissza. Amikor a nagymamámmal és a barátnőivel uszodába jártam ötévesen, ott is állandóan elkódorogtam a mesekönyvemmel a hónom alatt, hogy lecsapjak a gyanútlan fürdővendégekre: úgy látom, épp ráérnek, úgyhogy léci meséljenek nekem. Kapsz egy frászt! Szűk fél évszázad eltelt, és tessék: néha azon kapom magam, hogy teljesen elfrásznénisedtem. Vagy te nem tudod, ki az a Frász néni? Nos, ez az örökké mérges nőszemély egy Halász Judit-lemezen található, amit gyerekkoromban sokat hallgattam. Így szól a szövege: „A boszorkányunk frásznéni egész nap kiabál: ha sokat ugrálsz kapsz egy frászt! Itt ne labdázz, mert kapsz egy frászt! Ne fütyülj, mert kapsz egy frászt! Hogy hívták Frász nénit kislánykorában? Nem is volt kislány kislány korában.” Kislányként ebben a szövegben játszi könnyedsággel felismertem a minden lakóközösségben felbukkanó szigorú satrafát, akit idegesít még a gyereknevetés is, hiszen nálunk is lakott legalább egy ilyen. Azt azonban rémálmaimban sem gondoltam volna akkor, hogy egy nap én magam leszek a Frász néni. Felhőátvonulások és jégeső várható Vannak napok ugyanis, amikor épp úgy áll össze a perimenopauza koktélhormonom, hogy a legokosabb lenne, ha senki nem jönne a közelembe. Igen ám, de mire észreveszem az intő jeleket, már késő: a sárkány rászabadult a városra, felgyújtotta a házakat, leharapta a férfiak fejét és épp ártatlan szüzek vérét issza. Állok a villamosmegállóban, és morcosan méregetek egy hangosan visítozó gyereket. Legszívesebben rámordulnék: ne ajvékolj, mert kapsz egy frászt! (Mire a szegény kis baba Borcsi odabent zokogva szalad a szobájába.) A múltkor majdnem tarkón vágtam egy lányt a kondiban, mert belespiccelt az aurámba. Az anyósviccekért ütni tudnék – érzem, ezek már rólam is szólnak. Borzasztó dolog hirtelen megvilágosodni a morcos öregasszonyokat illetően, és rájönni: tök igazuk van! Olyan a hangulatom, hogy már a telemarketingesek sem mernek felhívni telefonon. De én sem nagyon állok magammal szóba, annak csak rossz lehet a vége. A legijesztőbb az egészben, hogy miközben Frász néni ott tombol bennem, valahol hátul a régi Borcsa kétségbeesetten integet, hogy ő ehhez nem adta a nevét. Özvegy H.-né Az ilyen Frász nénis napokon ráadásul még attól is retteghetek, hogy idő előtt megözvegyülök, Zsolt, életem párja ugyanis borzasztóan rosszul olvassa a metakommunikációs jeleket. Míg mindenki más, akinek egy csepp arcfelismerő képessége van, már hanyatt-homlok menekülne előlem, ő azért megsoroz még pár olyan poénnal, amikből már az elsővel is az azonnali fővesztést kockáztatta. Kamaszvaránusz Nem elég, hogy ki vagyunk téve az öregedés visszafordíthatatlanságának, ami alapból genyóság. (Tényleg, borzasztó, hogy nem lehet ágállni ellene! Adják vissza a húszas éveimet! Én még azokat nem élveztem ki eléggé! Még nem végeztem vele…). De erre még a hangulatunk is olyan hullámzó és kiszámíthatatlan lett, mint három leesett vércukrú kamaszlányé két vérmes komodói varánusszal kombinálva. Ezt miért nem mondta senki? Felháborító. Most viszont bocs, mennem kell, épp elnevette magát valaki az ablakom alatt. És hát valakinek rendet kell tennie! Kép: 1tamara2 / Pixabay
