Május 8-án van a szamarak világnapja, úgyhogy róluk mesélek egy kicsit, de vigyázat! A cikk elolvasása ellenállhatatlan szamár-implulzusvásárlást von maga után! És mivel a szamár társas állat (és rendkívül hűséges is), ezért ha beruházol egyre, kutya kötelességed venni mellé még egyet. A szamár tehát olyan, mint a sör: kell mellé kísérő. Ember és szamár kapcsolata mintegy 6000 éve szökkent szárba, bár nem biztos, hogy mindkét fél egyaránt kiegyensúlyozottnak érezte a viszonyt. A szamár a tejét és a húsát adta a barátságért, az ember meg… szállást, munkát és abrakot biztosított. De hát vannak ilyen egyenlőtlen kapcsolatok. 4000 évvel később aztán a szamár is felismerte ezt, és panaszkodni kezdett, hogy neki ez így nem fekszik: álló nap zokszó nélkül robotol, és cserébe nem szeretné beérni annyival, hogy ennivalónak becézik. Mire az ember azt felelte: „Igazad van, te kis csacsi, én kérek elnézést! De tudod mit? Hálából, amiért ilyen jó társam vagy, elviszlek utazni! Bejárjuk a világot, bébi!” A szamár meg örülni kezdett… de túl korán. Így lett a szamár a kereskedelmi utak visszatérő vendég(munkása): hurcibálta a selymet a Csendes-óceántól a Földközi-tengerig, 6400 kilométeren keresztül. Ez a kis séta, ami be lett neki ígérve, valójában már egy transzgenerációs utazás volt, hiszen egy állat sem akadt, aki ne kopott volna el a start és a cél közötti évek során. A túrázás során megismerkedett más szamarakkal is, szó szót, iá iát követett, mígnem aztán annyi párosítás történt, hogy a szamarak különfélesége egy kaleidoszkóp képeinek változatosságával ér fel: ma világszerte 186 különböző fajta csacsi éldegél (összesen pedig 50 millióan). Van köztük szürke, barna, fekete, de még fehér is, ami olyan ritka, mint a hasonló fícsörökkel bíró holló. A legkisebb mind közül a miniatűr szamár, közülük is a rekorder egy KneeHi nevű egyed, aki mindössze 60 centi magas. A miniszamár nem olyan, mint a minidisznó, hogy csak úgy maradt egy félreértés miatt, őket tényleg ekkorkának teremtette a jó humorú természet. A legviccesebb megjelenésű szamár díját pedig a francia poitou fajta (a csacsik Rapuntzele) érdemelte ki, ami hunyorogva épp úgy fest, mint egy barna komondor: hosszú, rasztás szőr borítja tokától bokáig, ami minél hosszabb, annál inkább felsrófolja az értékét. A szamarak a hosszú vándorlás közben eljutottak Görögországba, ahol rögtön befogták őket a szőlőültetvényekbe dolgozni, onnan Spanyolországba, ahonnan meg Afrikába kerültek, Nagy-Britanniába pedig a rómaiak vitték őket – szóval a szamár (látva, hogy a kívánságai mi módon lesznek teljesítve) innentől fogva nagyon meggondolta, érdemes-e nekiállnia panaszkodni. A legkiemelkedőbb tulajdonsága a szamaraknak (szó szerint) a fülük, mely olyan hosszú, hogy még a nyulak is leirigyelik a fejükről. A csacsifül több célt is szolgál: egyrészt remekül lehet vele hőt leadni (így kánikulában sem fő meg szegény pára feje), de nagyon jól meghallja azt is, ha ragadozó közelít felé, vagy ha a társa hívja. A szamarak egy dolgot viselnek kifejezetten rosszul: ha a buta emberre azt mondják, hogy ő egy szamár. A négylábúak ugyanis roppant intelligensek, a kutyák és a delfinek szintjét simán hozzák! Hipergyorsan tanulnak, és problémamegoldásban is kifejezetten tehetségesek (szóval ha elakadsz az életben, nyugodtan fordulj egy szamárhoz). Ráadásul minél több tudást felhalmoznak, annál többet képesek utána még magukba szívni. Tehát: szamár = ismeretszivacs. A memóriájuk is remek, és ha aranyosan bánsz velük, egy idő után arcról is fel fognak ismerni. (Ha szenya vagy velük, úgyszintén, de akkor ne csodálkozz, ha faron harapnak.) Amellett: minden szamár egyéniség, egyik ilyen, másik olyan, még az iázásuk hangja és hossza is eltérő, érdemes tehát szamár társaságban forgolódni, ott senki nem ugyanazt a nótát fújja. Tapéta- vagy ruhavásárlásra azonban nem kifejezetten alkalmasak, ugyanis csak két színben látják a világot, nekik minden kék és zöld. Bár a lovakkal évmilliókkal ezelőttről közös őseik vannak, a két állat teljesen más tészta, még a kromoszómáik száma is eltérő. A legnagyobb különbség a hangjukban rejlik, a szamarak ugyanis mély hangon bőgnek és ordítanak (szemben a lovak tenorjával), de ami a legizgalmasabb: a levegőt kifújva és beszívva is hangot adnak ki. (Ilyet a lovak, de még a zebrák sem tudnak.) A szamár jellegzetes hangja így áll tehát össze: íííí-t mond, amikor beszív, és áááá-t, amikor kifúj. (Na próbáld csak ki, ne szégyenlősködj!) Ahogy már említettem, társas állatok, ragaszkodnak a barátaikhoz, legyen az öszvér, ló vagy csacsi. Ha a béefjüktől elszakítják őket, depressziósak lesznek, és még az étvágyuk is elmegy. Naponta mindösszesen öt órát alszanak, a java részét állva szundikálással töltik. Biztiőrnek is kiválóak: mivel zsigerből utálják a kutyaféléket, szívesen megvédik juh és kecskebarátaikat is a prérifarkastól, rókától. Hogy mégis az terjedt el a szamarakról, hogy buták, az egyrészt karaktergyilkosság, másrészt egy félreértésen alapul. A szamarak ugyanis makacsok. Ez így igaz, még ők sem tagadják. De! Igenis megvan az oka annak, hogy olykor-olykor megvetik a lábukat, és egy tapodtat nem mozdulnak, akárhogy ráncigálja őket az ember. Ők ugyanis, ha úgy érzik, veszélybe kerültek, nem rohannak el ész nélkül, mint a lovak, hanem szépen megállnak, és átgondolják, mi legyen a teendő, maradjanak, menjenek, netán kezdjenek el üvöltözni (végül is az sose árt) ? És amíg keresztül nem fut a program, legjobb őket békében hagyni. Meg amúgy is, minek piszkálni bárkit is. Kép: Carol Highsmith's America / Unsplash
