Ferkót részben gyerekkorom kedvenc könyvei, az indiános regények alapján keltettem életre.
A hallgatag fiúnak hosszú, fekete haja van, amit az arcába fésülve hord. Nem azért, mert emós, vagy ilyesmi, sokkal inkább szeméremből: az ábrázatát ugyanis a szemétől az álláig egy hosszú, és mély forradás metszi ketté.
Ferkó másik ihletője viszont a nagypapám volt. Kislánykoromban is nagyon szerettem vele lenni, pedig ő aztán távolról sem volt az a gyerekközpontú, az unokákkal gügyögő nagyszülő. Nem különösebben hozta lázba, ha foglalkozhat velünk, de talán csak az igen visszafogott természete mondatja ezt velem...
sohasem láttam őt sem nagyon örülni, sem nagyon szomorkodni valamin.
Ezzel együtt nem mondanám egykedvűnek sem, és voltak dolgok, amiket kifejezett szenvedéllyel tudott űzni. Ilyen volt a munkája többek között. Építészmérnök volt, illetve építészetet tanított az egyetemen is, méghozzá angolul. Mellette lovagolt, kajakozott, bokszolt, és csodálatosan tudott rajzolni: pár vonallal olyan lovat, hogy szinte leszáguldott a papírról. Az építész vére akkor is kiütközött, ha velünk játszott: egészen fantasztikus, több szobás kuckókat tudott építeni a nappali közepére fotelből, párnákból, matracokból és lepedőből. Mi sosem nagypapának, vagy papának hívtuk (oly furcsa lett volna!), hanem a gyerekkora óta használatos becenevén. A nagypapám - aki keresztneve szerint amúgy János - a haverjaival anno angol (vagy mégis inkább amerikai, sőt! vadnyugati!) nevet adtak egymásnak, ami az ő esetében ráadásul egy rossz fordítás volt, így lett John helyett Joe . És hogy mindezt a képzavart tovább fokozzuk, nem is angolosan ‘Dzsó’-nak ejtette, hanem így, ahogy le van írva: Joe. Vagy, ahogy mi kiskorunkban hívtuk: Joje.
Irtó büszke voltam rá, hogy az én nagypapámnak olyan neve van, mint senki másnak.
De most nem róla akartam meséni, hanem Ferkóról, erről a hallgatag, mély érzésű betyárgyerekről.
Ferkó édesanyja belehalt a szülésbe, az apját pedig nem sokkal később egy betegség vitte el. Egy ideig a nagymamájuk nevelte az ikerpárt, de amikor ő is meghalt, a sosem látott rokonok hirtelen felbukkantak, suttyomban eladták a házukat, a két fiút pedig magára hagyták, boldoguljanak, ahogy tudnak. Így ők afféle farkaskölyökként nőttek fel végül, el-elszegődtek ugyan különféle munkára már egész kiskorukban, de a stiklijeik miatt rendre elcsapták őket.
A két fiú - Gyurka és Ferkó - között egészen különleges kapcsolat van, szavak nélkül, pillantásokból, mozdulatokból, testtartásból is értik egymást.
Külön-külön talán csak két védtelen fiúnak tűnhetnek, de együtt legyőzhetetlenek.
Ferkó kifejezetten csöndes, aki bár keveset szól, de közben folyamatosan megfigyeli a környezetét. Az a tapasztalatom, hogy a háttérben meghúzódó, csendesebb, introvertált személyiségű embereket sokan hajlamosak alábecsülni. Szinte csak félig veszik őket észre, úgy beleolvadnak a háttérbe. Nem különösebben törődnek velük. Éppen ezért könnyebben el is engedik magukat mellettük, kevésbé játszák meg magukat, így ők - élesszemű megfigyelőként - pláne hamar kiismerik az embereket. Ferkó is ilyen, csak les ki a hosszú, fekete haja alól, és mindent megjegyez. Ez a tudása később nagyon jól jön!
Amellett igen ügyes betyárgyerek: tévedhetetlenül céloz pisztollyal, puskával, a lovat pedig úgy üli meg szőrén, mintha egyenesen oda született volna. Vagy mintha egybeolvadt volna a hátasával!
