Mindig is egy homlokon vígan pörgő partiarcnak gondoltam magam, így megvallom őszintén, eléggé megdöbbentett, amikor ráébredtem: valójában nem a bulikirálynő státusz miatt ittam én olyan sokat. Hanem a stressz okán. Egyedülálló anyaság, párkapcsolati mizériák, munkahelyi gyötrődések, rettegés a kilátástalannak tűnő jövőtől vagy szorongás az előttem álló feladatoktól és magasra tett lécektől… ha az ember hajlamos rá, akkor bizony az élete lehet olyan, mint egy pánik adventi kalendárium: minden napra jut egy friss majré! Az ilyesféle frászokra pedig első blikkre (meg negyedikre is) remek gyógyír a pia. Egy nagy pohár vörösbor vagy vodkaszóda, és már múlóban is a berezelés, három után pedig olyan magasról lehet tenni a világra, hogy ihaj! Legalábbis eleinte. Igen ám, de a kihívások ettől még nem fognak elmúlni, az ellenállóképességet és harcedzettséget viszont erősen erodálja az alkohol. Aztán van itt még pár kis sunyi, apróbetűs rész is az itallal kötött szerződésben, amiről én is csak utólag szereztem tudomást. Egy: ha rendszeresen iszol, és nem keveset (tehát mondjuk heti négy-öt-hatszor egy-két-há-négy pohár bort), akkor az agyad rejtett kis ficakjaiban azért ott fog mocorogni a világosság, hogy ez így nem annyira oké. Amit ezerrel próbálsz majd elhazudni magad elől. Ez a viselkedés pedig – mivel folyamatosan lódítasz magadnak – hosszú távon az önbecsülésedet is aláássa. Kettő: mivel rendszeresen elnyomod magadban a szorongásokat, nem is oldod meg a kiváltó okokat. Nem szünteted meg őket, és nem is tanulsz meg felülkerekedni a nehézségeken. Csak fogsz egy furkósbotot (pontosabban: piás üveget), és azzal akkurát tarkón csapod magadat. Szóval amikor abbahagytam az ivást (az okokat majd máskor fejtem ki bővebben), egy vérzivatarosabb napon újra ott álltam az arénában farkasszemet nézve a Stresszel, ám ezúttal azt éreztem: fegyvertelen vagyok. Hiszen eddig itallal fektettem (átmenetileg) két vállra… mihez kezdek most, egy szál magamban? Sőt, mondok durvábbat. Két és fél éve nem fogyasztok alkoholt, és még mindig van, hogy egy agyfaszosabb pillanatban reflexszerűen bekapcsol: de legurítanék valamit! Csak most már nem veszem komolyan ezt a hangot. Na de mit lehet csinálni, ha elfog a para, de nagyon helyesen úgy döntesz, hogy nem fojtod piába? Mondom, nekem mik válnak be… mert bár úgy éreztem, pőrén és fegyvertelenül állok az arénában e szörnyeteggel szemben, azért ez nem igaz. Csak fel kellett ismerni, mikkel tudom segíteni magamat. 1. Először is: sport. Aminek igazából alapnak kellene lennie. Nem azért mozgok, hogy majd belőlem legyen a következő Miss Univerzum, de még a kerület szépe díjra sem hajtok. Hanem azért az érzésért, ami beüt úgy a negyvenedik percben, ha jól kihajtom magam: az agyam jó értelemben kiüresedik (nyugi, azért nem lesz belőlem a Szakács István és Pócs János szerelemgyereke), a testem kellemesen elfárad, és azt érzem: igazából minden mindegy, minden úgy jó, ahogy van. Persze, legurítani egy vodkaszódát gyorsabb, és nem kell hozzá megizzadni, de azért hosszú távon jobb a sport. És nyilván van olyan, hogy épp rohadtul nincs kedvem sportolni (bezzeg inni mindig volt!), de akkor úgy csinálom, hogy az elején nincs kedvem. Végül mindig megjön, és ami a legjobb: nem leszek tőle másnapos! Az izomláz meg menő. 2. Aztán: kaja. Normális dolgokat eszem, és odafigyelek a testemre. Mostanra már tudom, hogy attól is látszólag indokolatlanul, de rohadt ideges tudok lenni, ha túltolom a cukrot, ha rossz minőségű ételeket eszem, vagy nem iszom elég folyadékot… Gondoskodom magamról jó anyaként, és nem művelek magammal olyanokat, amiket nem tennék a gyerekemmel sem. 3. Kölcsönösen támogató párkapcsolatban élek, ami rengeteget számít. Ami persze onnan indul, hogy az ember magával rendben van, és nem a másiktól várja, hogy boldoggá tegye. De a mindennapos nyugalomhoz iszonyatosan sokat hozzátesz, ha olyan valaki van melletted, aki olyannak fogad el, amilyen vagy, és szem előtt tartja a te érdekeidet is. Nem csak azt nézi, mit tud belőled kivenni anélkül, hogy bele is tenne. Ennek nem kell feltétlenül párkapcsolatnak lennie! Csak egy biztonságot nyújtó, akár baráti viszonynak. 4. Nem klappolhat mindig minden és mindenki, viszont amit nem lehet jóvá, kellemessé, építővé tenni, és nem feltétlenül szükséges az életben maradáshoz, azt szerintem nyugodtan ki lehet iktatni, örökre. Én például a vérszerinti apámmal nem tartom a kapcsolatot, mert csak kivett volna belőlem, nem csinálok olyan munkákat, amikben nem lelem örömömet, és megszabadultam minden olyan toxikus kapcsolattól, amik nem építettek, nem adtak, csak elvettek. Egyszerűen semmi nem ér annyit, hogy miatta konstansan rosszul érezd magad. 5. Végül: számomra nagyon hasznos felismerés volt, hogy a stressz alapvetően nem rossz. Nem kell elfojtani. És nem kell elmenekülni tőle. Van olyan stressz, ami arra figyelmeztet: bizonyos dolgokat nem kell csinálnod. Amitől rendszeresen szarul vagy, azt vágd ki az életedből, mint egy rákos sejtet. Aztán van olyan, ami valójában csak majré egy kihívás előtt (mint mondjuk egy nyilvános beszéd), ez egy teljesen természetes, de lazán megugorható félsz. Olyan, amit csak gyakorolni kell, aztán idővel csillapodni fog az előtte lévő aggodalom. Meg persze az, amikor egy lehetséges kimenetelt képzelsz valóságnak („tuti utálni fog mindenki az új munkahelyemen”), és azon görcsölsz. Ennél meg érdemes visszahozni magad a valóságba: ez még csak és kizárólag a te fejedben van, nem történt meg, és nagy valószínűséggel nem is fog. Ha meg igen: na bumm. Akkor lett ilyen is. Egy sztorinak biztos jó lesz. Ha ezeket a különféle parákat mind elaltatod piával, abból nem fogsz tanulni, az nem fog hozzájárulni ahhoz, hogy felismerd: valójában neked mire van szükséged. Amúgy meg a legnagyobb fegyver az, ha ráébredsz: tök elég vagy te önmagadban is. Kép: Andreea Popa/Unsplash
